A 96 éves Smohay Ferenc megjárta a Don-kanyar fagyos poklát

Az érettségi után, korengedményel lett katona – tudtuk meg tőle, amikor felkerestük. Bécsbe készült, ahol édesapjának üzleti kapcsolat volt. Már az útlevele is megvolt, de – egy korabeli rendelkezés értemében – nem utazhatott addig, amíg a két éves katonai szolgálat kötelezettségének eleget nem tett. Így 1940 szeptemberében bevonult a Szent Istvánról elnevezett, 3. honvéd gyalogezred 1. zászlóaljához, amelynek a Budai úton volt a körlete. 1942-ben kellett volna leszerelnie, de senki nem szerelhetett le, mert akkor már megtörtént a mozgósítás.

Smohay Ferenc mint az egyik legfiatalabb aknavető szakaszparancsnok került ki a Donhoz. Ahhoz, hogy célba érjenek, az utolsó 430 kilométert gyalog kellett megtenniük – meséli.

A szovjetek 1943. január 10-én, mínusz 30 fokos hidegben indították meg a támadást a magyar állások ellen. Az idős veterán azt mondja: semmi nem zavarta a felvonulásukat, a magyar vagy német repülőgép támadás elmaradt, ugyanakkor amikor a 2. magyar hadsereg parancsnoka, Jány Gusztáv engedélyt kért a visszavonulásra, Hitler azt üzente vissza, hogy az utolsó töltényig ki kell tartani.

Feri bácsi zászlóaljának állásait – emlékezete szerint – január 14-én támadták meg a szovjetek. Akkor az aknavetők már nem a Don felé voltak irányítva, hanem délnyugat felé – jegyezte meg.

Mindenfajta tüzérségi előkészítés nélkül, egy erdősávból szivárogtak elő a szovjet katonák. Smohay Ferenc meg akarta akadályozni őket abban, hogy elérjék a század puskás védőállását, ezért aztán – anélkül, hogy erre bárkitől engedélyt kért volna – elsőnek adta ki a tűzparancsot. Hamarosan aztán a magyar géppuskák is megszólaltak. A szovjeteket 400 méterrel a puskás századok előtt késztették megállásra, illetve visszavonulásra.

- Amikor láttam, hogy távozóban magukkal kívánják vinni a sebesültjeiket is, kiadtam a „tüzet szüntess” parancsot. Amikor aztán este átlátogatott hozzánk a géppuskás parancsnoka, azzal nyújtott kezet: Feri, ezekkel aztán jól elbántunk – idézi fel az emléket Smohay Ferenc, aki elmondta: ők január 27-én kaptak parancsot a visszavonulásra, holott a szovjetek Urivnál már január 12-én áttörtek.

A visszavonulás számos stációjáról lehunyt szemmel számolt be a veterán.

Lelki szemei előtt bizonnyal megjelentek az emlékezetébe vésődött képek. A képek az ezredparancsnok szétlőtt gépkocsijáról, amely mellett vérbefagyva feküdt a sofőr. Vagy arról, miként vágódott hasra, amikor ellenséges tűzbe került, és 200 métert kúszott visszafelé, ahol azzal fogadták az emberei: maga él?

Később letértek az útról – derült ki a beszámolóból – , s térdig érő hóban gyalogoltak északnyugatnak.

Amikor elértek egy falut, alig találtak társaival egy kis házat, ahol megmelegedhettek, mivel mindenhová a németek vackolták be magukat, s a magyar katonákat kilökték.

- Azt, hogy a németek mennyire viselkedtek bajtársiasan, jól illusztrálja az, hogy a teherkocsijaik hátuljáról puskatussal verték le a magyar katonákat – jegyezte meg Feri bácsi.

A végtelen hómezőn való menekülésnek a fogságba kerülés vetett véget. A fiatalember miután utolsó töltényét is kilőtte, egy lovas szán mögött, hason fekve keresett fedezéket az aknatűz elől. Egy lövedék fél méterre tőle csapódott be. Szétvágta a lovat, aminek a vére Smohay Ferenc köpenyére fröccsent. Az elcsigázott katona ekkor – bármily hihetetlen is – elaludt...

Nem tudja, meddig alhatott. Arra ébredt, hogy egy szovjet katona rázza a vállát, és azt kérdezi: „kaput?”

Ő talpra állt, ledobta a véres köpenyt, a szovjet harcos pedig kifosztotta: elvette a Doxa márkájú karóráját, a derékszíját, pisztoly- és térképtáskáját. Aztán az orosz továbbállt, hogy egy másik magyarnak a mélyen a húsába ágyazott gyűrűjét egy kés segítségével, az ember ujjának levágása révén szerezze meg... A véres rablást egy aranyvállapos szovjet tiszt megjelenése akadályozta meg: ő véget vetett a zabrálásnak.

Smohay Ferenc 748 napot töltött szovjet fogságban. Azért „csak ennyit”, mert az Ideiglenes Nemzetgyűlés 1944. december 21-én, Debrecenben történt megalakulását követően jelentkezett az új magyar hadseregbe annak érdekében, hogy hazakerüljön...

Harmincegy évesen házasodott meg, két fia és egy leánya született. Több mint tíz dédunokája van.

- Jól alszom, ma fél nyolckor is az óra csörgése ébresztett fel – mondja. – S hogy szoktam-e a Donnal álmodni? Csak egyetlen egyszer történt ilyen. Rémálom volt...