Rémálmok fogságában

Azokkal, akik soha nem szabadulnak ettől a rémségtől.

Nem szabadulok már én se.

Magamban hordom átadott emlékeiket.

A fájdalmukat.

Újra és újra átélem rémületüket. A veszteségeiket.

A kiszolgáltatottságot. A magányt. A meggyalázást.

Hiszen meggyalázták őket emberségükben. Meggyalázták őket az otthonukban.

A kisfiamat szoptattam még és rettegtem, hogy a szálló gyilkos por vajon nem tesz-e kárt benne is.

Rettegtem, nem fészkeli-e be magát valami furmányos módon az anyatejbe is a mindent ellepő, szél hordta vörös anyag, onnan drága csöppségembe.

Őrlődtem hivatásaim között: anya vagy krónikás vagyok-e? Jó anya, jó krónikás vagyok-e?
Éjjelente szinte megnyúltam a hallgatózásban: pontosan tudtam, ha a 8-as főúton különleges alakulatok masíroztak Kolontár felé.

Szinte megnyúltam, egy nagy füllé váltam, úgy hallgattam gyermekem lélegzetvételét, őriztem szívdobbanását.

S mi ez ahhoz képest, ami velük, a meggyalázott emberekkel történt?

Akik elveszítettek rokont, otthont, emléket, egy élet munkáját, kuporgatott kis vagyont?

A keresztény ember egy ilyen tragikus esemény bekövetkezte után fel kell tegye a kérdést: hol volt ebben a történetben Isten? Benne volt-e, és ha igen, mi a tanítása? Mit kellett megtanulnunk mindebből? Megtanultuk-e? Milyen árat fizettünk érte?

Súlyos, nagy kérdések.

A választ még keresem.