Állatkert lesz a Fertőzug Állatsimogatóból

A Fertőzug Állatsimogatóban jártunk a héten, ahol a cukiságfaktort nagyon gyorsan kimaxolták a néhány napos csüngőhasú kismalacok és az apró szarvacskákkal ékeskedő fekete és fehér kiskecskék, amelyek olyan nyíltsággal és kedvességgel közelítettek a látogatóhoz, hogy attól még a legijedősebb kisgyermek is felbátorodik. Az alpakák pedig, mintha egy abszurd meséből léptek volna elő, olyan édes fizimiskával közelítettek – szintén teljes szelídséggel – a vendégek felé.

Hosszú, bundás nyakuk puhaszőrű „tevefejben” végződik, és bújnak, szemeznek a látogatóval, miközben komótosan rágják a kapott füvet. Nincs itt hajcihő, meg rátarti viselkedés, ha a kis emberpalánta rendesen viselkedik, akkor a Fertőzug állatai is megbízhatóan hozzák a rájuk szabott formát. Azaz végtelenül bájosak, kedvesek és érdeklődőek, de nem annyira, hogy az már terhes vagy félelemkeltő legyen. Szimpatikusak, na – ez a fő tapasztalat, amit ottjártunkkor szerezhettünk velük kapcsolatban. Hajdu Sándor, az állatgondozó tulajdonosa aggódva figyelte az elmúlt hetek történéseit, és bizony nagyon várja már, hogy a családok ismét felfedezzék őket. – Az elkövetkezendő időszak fontos változása lesz, hogy az állatsimogatót állatkertté minősíttetem – mondta a tulajdonos. Sokféle állat él itt ugyanis, amelyeket mind meg is nézhettünk. Visszatérve a kismalacokhoz, el kell, hogy mondjuk: mamájuk védő ölelésében az akkor kétnapos kis csöppségek igazán nagy élményt jelentettek a városi gyerek számára, ahogy az a kis kenguru is, amely már nem sokáig lesz pár nélkül – mint megtudtuk. A köves sivatagi közeget imitáló kifutóban szurikáták őrködnek – ahogy kell: a levegőbe emelve mellső két mancsocskájukat.

Az egzotikum azonban nem csak földrajzi szempontból jelenik meg ebben a nagyon vegyes közösségben: a különlegesség egyik varázslatos képviselője a kék és barna szemű hófehér bundás sarki róka, aki zavarba ejtő pillantásával teszi emlékezetessé a néma összenézést. Párjával szíves örömest napozik a kifutójában, akitől nem meszsze egy újabb fehér szépség trónol a zöld levelek szűrte napfényben: a fehér páva. Ő talán a világ egyik legszebb, selymes-csipkés tollazatú madara. Körülötte színes társai „páváskodnak” és hallgatják a nem messzi élő szomszéd pulyka mérges rikácsolását. A hangoskodásban azonban simán felveszik a versenyt velük – úgy tudnak visítani, mintha macskát nyúznának valahol. Se szeri, se száma az itt lakók történeteinek, akikért négy főállású gondozó felel. A pónikon még lovagolni is lehet, mondja Sándor, és közben az egyik gondozó komótosan sétálgat egy „mindenórás” öszvérrel. – Kicsit már nyűgös, vemhessége vége felé jár. Ahogy látom, szeretne már túl lenni rajta – mondja. Szóval hamarosan újabb kiskedvenc érkezik a simogató közösségébe...