Őseink harcos társai: kutatásokon alapuló tárlat a ló háziasításáról

A február 16-án, a múzeum Ludovika téri épületében nyílt időszaki tárlat bemutatja a lovak, lófélék evolúcióját, a lovak háziasításának időszakán át a lovak történelemformáló szerepének felvillantásáig.

Bíró András Zsolt, a Magyar-Turán Közhasznú Alapítvány elnöke, a Magyar Természettudományi Múzeum antropológusa és ennek a kiállításnak az egyik kurátora kalauzolta végig az érdeklődőket a tárlat anyagán. Köszöntő beszédében kiemelte: a múzeum és az alapítvány együttműködése több mint 10 évre nyúlik vissza, melynek köszönhetően nemcsak Magyarországon, de nemzetközi viszonylatban is komoly eredményeket értek el, annak köszönhetően, hogy a tudományt összekapcsolták a hagyományőrzéssel. Kiemelte a Természettudományi Múzeum szakembergárdáját – zoológusokat, botanikusokat, paleontológusokat, antropológusokat -, akik jelentős kutatási eredményeikkel járultak hozzá ahhoz a kulturális misszióhoz, amely az alapítvány egyik fő célkitűzése is: a hagyományőrzés tudományos szintű megismertetése a mai magyar társadalommal.

Idővonalon a lovak izgalmas története

A Természettudományi Múzeumban bemutatott új időszaki kiállítás gyakorlatilag a téma szempontjából hangsúlyos idővonal vizuális megjelenítése, tudományos kutatási eredményekkel  fűszerezve. A lovak rendkívül érdekes és izgalmas történetén kíséri végig a látogatót, egészen az őslovak kialakulásától, azok evolúciós fejlődésén keresztül háziasításukig. Nem lexikális anyagot akar átadni, ez teszi a nagyközönség számára is érthetővé és élvezhetővé a kutatók által kiragadott időpillanatokat. Így válik érthetővé annak a momentumnak a fontossága, amivel a ló háziasítása – emberhez való csatlakozása – járt. Bíró András Zsolt szerint ugyanis ez a pillanat történelmi fordulópont volt:

- Ennek köszönhetően az ember birtokba vehette a belső- és közép-ázsiai sztyeppék addig szinte lakatlan hatalmas fűtengereit. Később ezekből a csoportokból alakultak ki a lovasnomád civilizációk – mutatott rá a szakember, kiemelve, hogy természetesen a ló háziasításával kapcsolatban számos más irányvonalat is be lehetne mutatni részletesen, hiszen Irán, a Közel-Kelet területe is nagyon korán eljutott a háziasított lovak – sőt, a harci szekerek mozgatásának és a közlekedésbe való bevonásának – időszakáig, de a sztyeppei lovasnomád civilizáció mégiscsak megérdemli a részletesebb bemutatást a magyar ember számára.

A legrégebbi lovas kultúra

A tárlaton egy észak-kazakisztáni falu, Botaj kultúrájának bemutatását láthatjuk többek közt. A kutatók ezt azért emelték ki, mert az első régészeti nyomokat itt fedezték fel a lovak háziasítására vonatkozóan. Az itt előkerült lócsont leletek arra utalnak, hogy nem csak zsákmányolták a lovakat, de mindennapi életükbe is bevonták őket. Ezt mutatják a zabla használatára utaló jelek, a bőrszíj maradványok, fakerítés nyomok és az edények falán kimutatott kancatej maradványok is. Az itt talált lómaradványok ugyan nem a mai modern kori lovak ősei, de mindenképpen érdekes a bemutatásuk, a legkorábbi háziasítás nyomainak felfedezése miatt.

A kiállításnak három nagy eleme van: az egyik egy ősló preparátum, a másik egy Przsevalszkij vadlónak az ágaskodó, nagy kitömött preparátuma, valamint egy hun lovas. Ezt a tengelyt folytatva eljutunk a honfoglalás koráig, amely a sztyeppei lovasnomád civilizáció egyik jelentős állomása, őseink kultúrájának kiemelkedő szelete.  A kiállítás szövegeiben ezekről izgalmas részletek olvashatók, melyekből megtudhatjuk, milyen fontos szerepet töltött be a ló őseink életében. Hogy mennyire, azt egy másik látványos elem is mutatja, vitrin alatt: egy honfoglalás kori lovas temetkezés tárul a szemünk elé, eredeti, 9. századi lókoponya és emberi csontváz bemutatásával – amely az ember és a ló életen átívelő kapcsolatát tárja elénk. A kiállítás következő jelentős eleme a Magyar-Turán Alapítvány által készített rekonstrukciók bemutatása: az aranyozott, ezüstözött lószerszámok másolatai a hun kori lovas fegyverzetét és viseletét mutatják be, a feltárt régészeti leletek alapján.  A hun lovas páncélzata egy közép-ázsiai ábrázolás alapján készült, fegyverzete Kárpát-medencei leletek másolata, arca pedig a marosszentgyörgyi hun lelet antropológiai rekonstrukciója. – A lovast nézve tehát gyakorlatilag szembe nézhetünk egy hunkori arccal, melyet a tudomány megalkotott és újra életet adott neki – világított rá az antropológus.

Képeken a lovas hagyományőrzők

A honfoglalás-kori részhez érve a látogató elérkezik a magyarság kultúrájának egyik alapvető rétegéhez, onnan pedig egy kulturális ívvel, egészen a modern lótartásig. Ez utóbbit fotókon, festményeken veheti szemügyre az érdeklődő. A képeken megelevenednek a hagyományőrző lovas sportok, a mai magyar lófajták is. Bíró András Zsolt ezzel kapcsolatosan hangsúlyozta:

- Közös küldetésünk, hogy ’lovasnemzeti’ tudatunkat ne csak örökségként kezeljük, hanem feladatként is, mert ezt élővé kell tennünk. Ma lovas kultúránk nagy része csak nyomokban él, ám a lovas virtus és őseink katonai virtusa a modern lósportokban tetten érhető. Ezeknek köszönhetően mondhatja el a magyar ember ma is, hogy a magyar nem csak lovas nemzet volt, hanem jelenleg is lovas nemzet és az is marad.

A kiállítás Bácskai Fanni akhal-teke festmény-ábrázolásaival zárul. Ez sem véletlen: a honfoglalás-kori leletek lócsontjainak elemzésekor kiderült, hogy ennek a lófajtának a genetikai állománya áll a legközelebb a honfoglalás-kori lovak nagy genetikai komponenséhez.

Bernert Zsolt, a Magyar Természettudományi Múzeum főigazgatója a Fejér Megyei Hírlap kérdésére elmondta: Fejér megyében nagyon sok avar kori és honfoglalás-kori lelet került elő. Az egyik legkorábbi például Székesfehérváron a Rádió telepi lelőhely, amely az első nagyobb, honfoglalás kori sírlelőhely volt. A honfoglalók első antropológiai vizsgálata is épp erre a temetőre alapozódott. De Fejér megyéből származik az ország második legrégebbi csontmaradványa is, ami bekerült a Magyar Természettudományi Múzeumba: ez pedig a verebi honfoglaló harcos csontmaradványa. A hun férfi koponyáján egy hatalmas, több mint 10 centiméter átmérőjű sebészeti reparáció látható, melyet túlélt a férfi. „Ez olyan orvosi bravúr volt akkor, amit ezer éve sem mertek még bevállalni a 19. századi nyugati orvosok, sőt, a mostani műtéti körülmények között is nagy kihívásnak számít” – fogalmazott a főigazgató. Ez a lelet 1853-ban került elő és azóta tudjuk, hogy a honfoglaló magyarságnak milyen fejlett volt a nomád világból származó orvosi tudása. Amely pedig – tette hozzá a szakember - az állattartásból eredeztethető, hiszen az állatokat nagyon nagy becsben tartották és megtanulták az állatokon azokat a műtéteket, amelyeket utána az embereken is alkalmazhattak, mégpedig az ősmagyar táltosok. 

A galéria összes eleme a képre kattintva tekinthető meg!