Élete egyik legboldogabb időszakát egy nagymacskával osztotta meg Cey-Bert Róbert Gyula

Hogyan történt ez? 

– Burmában az aka néphez indultam, utam keresztül vezetett egy hmong falun, ott kaptam ajándékba a párduckölyköt. Megszakítottam az utazásomat, és visszarepültem Bangkokba. 

Felengedték a gépre egy párduccal? 

– Ezt akkor még lehetett, hiszen éppen április 29-én lesz 35 éve ennek. Az utaskísérők odajöttek, még simogatták is a karomban ülő kis párducot. 

Mi dolga volt a burmai őserdőben?

– Az őserdei népek között vallástörténettel foglalkoztam. Ezek a törzsek kétezer éve Mongóliából vándoroltak délre Tibeten át, és olyan hagyományokat, hitbéli szokásokat őriztek meg, amelyeket addigra már minden más nép elfelejtett. Akkoriban sokat foglalkoztam a sámánizmussal: ezt a törzseknél még tisztán lehetett tanulmányozni, hiszen élő hagyomány volt. Hitük valójában egyistenhit, de tisztelik az őserdő szellemeit, a fák, a növények, az állatok szellemét is. Egész magatartásuk rituális, mindennek megvan a maga imája: ha felkelnek reggel, imádkoznak, ha készítik a reggelit, akkor jön a reggelikészítő ima, utána a reggeliző ima, majd a reggeli utáni ima és így tovább. A rizsföldre indulva imát mondanak, majd ha elkezdik a munkát, akkor is, mindenhol. Közel élnek Istenhez, a szellemekhez, a transzcendens világhoz, amikor az embernek át kell lépnie köznapi határait: és ez engem nagyon izgatott. 

Az állatokhoz is egészen más a viszonyuk, mint például nekünk, keresztényeknek? 

– Nem csak az állatokhoz, a fákhoz, a növényekhez is. Amikor kivágnak egy fát, imát mondanak, bocsánatot kérnek, hogy „ne haragudj, mert kivágunk, de az élelmünket meg kell főzni, s te segítesz ebben és mi vigyázunk a lelkedre”. Ha meg kell ölniük egy állatot, ugyanúgy bocsánatot kérnek tőle és imádkoznak a lelkéért. Nem pusztítják az őserdőt, az állatokat, csak annyira, amennyire az a megélhetésükhöz szükséges. Harmóniában élnek a természettel. 

Az ajándékozás komoly gesztusnak számít náluk? 

– Igen, persze már jól ismertem őket, sokszor jártam arrafelé, és nagyon jóban voltam a falu főnökével és sámánjával. Azért adták nekem azt a gyönyörű kis állatot, mert eltűnt az anyja. Elrepültem Bangkokba, elvittem magammal, és együtt laktam vele. Életem egyik legboldogabb időszaka volt. Együtt aludt velem, vettem neki cumisüveget, megitta a tejet, később kapott darált húst, aztán ahogyan nőtt, már naponta felfalt egy csirkét. 

Az ősi vadság kitört belőle, vagy nevelhető maradt? 

– Amikor később meséltem róla, nem akarták elhinni, mennyire meg tudtam szelídíteni egy ilyen állatot. Állítom, sokkal inkább taníthatóak a nagymacskák, mint a kicsik: nekünk most egy gyönyörű sziámink van, de néha nagyon kiszámíthatatlan. Kicsi – így neveztem magyarul – nem volt kiszámíthatatlan, megbíztam benne, együtt fürödtünk, együtt aludtunk, együtt birkóztunk. Az volt a játéka, hogy felmászott a szekrény tetejére, hátulról rám ugrott, és letepert: persze segítettem ebben neki. 

A körmeit behúzta? 

– Meg kellett tanítani rá, aztán már megtette. Egy alkalommal mentem a bangkoki Oriental szállóba, amit abban az időben a világ legjobbjának szavaztak meg az újságírók, és ahol gasztronómiai tanácsadóként dolgoztam. Kicsi akkor még nem tudta, hogy vissza kell húzni a körmeit és az arcom, a kezem összevissza volt karcolva. Találkoztam a szálloda igazgatójával, aki jó barátom volt, s kérdezte: „Mi történt veled?” Mondtam, hogy van egy kis párducom. Nevetett, hogy jó kis párducod van neked, persze azt hitte, nő van a dologban. Egy idő után ismét találkoztunk, s érdeklődött, mi van a párducommal? Mondtam neki, hogy Kurt – így hívták –, gyere velem, megmutatom. 

Tudtam, ha belépek, nagy morgással rám ugrik. Nem akartam kiszúrni vele, hogy őt engedem előre, én léptem be, Kicsi a hátamra ugrott, s nekiálltunk birkózni. Kurt sarkon fordult és elrohant, aztán a szállodában mindenkinek elmondta, hogy a Róbert teljesen megőrült, egy párduccal lakik együtt! Nagyon sok olyan történetet ismerünk, amikor oroszlán, tigris, párduc, jaguár élt együtt emberrel, és teljesen megszelídültek, soha nem bántották a gazdájukat. Nekem az volt a nehéz, amikor vissza kellett szoktatnom a természetbe. 

Tudtam, hogy állatkertbe nem viszem, mert ha a rácsok mögött láttam volna őt, megszakad a szívem. Elvittem egy nemzeti parkba, ami úgy 150 kilométerre volt Bangkoktól: akkora, mint a fél Dunántúl, vannak párducok, tigrisek, elefántok, majmok, de szarvasok és más zsákmányállatok is. Amikor kitettem, félt mindentől, futott a terepjáró után, hogy ne hagyjam ott egyedül, ám tudtam, meg kell tanulnia vadászni. De ha otthagyom egyedül, éhen hal, ezért minden nap vittem neki egy csirkét: ott ült és várt. Reméltem, hogy Isten majd megsegíti, mert nekem el kellett utaznom Tokióba, ott kellett lennem egy rendezvényen. A hetedik vagy a nyolcadik napon történt: láttam, hogy kidugja a fejét a bokrok közül, tele volt dühvel és támadásra készült, vicsorgott. „Kicsi, mi történt?”, kérdeztem. 

Magyarul? 

– Hogyne, csak magyarul beszéltem vele, sem angolul, sem franciául, sem thaiul nem szóltam hozzá. Ő egy magyar párduc volt. Az alapdolgokat megértette: gyere ide, most fürdünk, alszunk, ilyesmit. Aztán kiderült, hogy nem ő vicsorgott, hanem egy másik, mert Kicsi mögötte volt, talált egy párt magának. Megnyugodtam, és amikor eljöttem, már nem futott utánam. Amikor két hét múlva visszatértem Tokióból, egy fél napon át kerestem, de akkor már messze járt. A párducok egyedül élnek, de reméltem, annyi időt eltöltöttek együtt, hogy Kicsit megtanította vadászni a párja. 

Ön egyedül élt abban az időben? 

– Igen, nem is jött felém senki, nem hívtam senkit vendégségbe. Én akkor vele éltem, játszottam, tanítgattam. Csodálatos volt.