Nem enged a negyvennyolcból! - nagyszabású kiállítás a pákozdi csata évfordulóján

Ránézésre egy tűpárna nem a világ csodája, s nem a legfontosabb az ereklyék között. Ám amikor Máday Norbert, a kiállítás egyik magángyűjtője kinyitja a fedelet, a tárgy szinte mesélni kezd.

- Az aradi kazamatákban készítette a fogoly, hogy hazaküldje a feleségének. Amikor a zsandár ránézett, különösebb kivetnivalót nem talált benne, ám ha valaki figyelmesen szemlél, látja az üzenetet. Bilincsbe verve a fogoly olyan tűpárnát készít, amelynek színe: piros, fehér, zöld. Akkor is szabadság, ha oda van láncolva a falhoz, ha bilincsbe verve farag, akkor is független Magyarország!

Kirázott a hideg, mondja mellettem egy csinos fiatal hölgy, aki velem a gyűjtőt hallgatja. Máday lecsap:

- Igen, az fontos, hogy ilyenkor kirázzon a hideg!

Barcsay Miklós huszár főhadnagy fotója előtt állunk.

- A kép önmagáért beszél: amikor megpróbálták feléleszteni a szabadságharcot, a veterán nyomorékon is fel akarta emelni a Világosnál elejtett negyvennyolcas zászlót.

A képen a tiszt fotelben ül, térd alatt levágott bal lábát átveti az egészséges jobbon. A mankók az asztalt támasztják.

- Vadásztak a tárgyakra 1849 után, olyan hihetetlen terror és borzasztó üldözés volt, amit a mai ember nem tud elképzelni - folytatta a gyűjtő. - A császáriak nem tudták elfelejteni, hogy egy mindig lenézett, letiport nép feláll, és úgy vágja őket szájon tizenhét éves átlagéletkorú hadnagyokkal, hogy Bécsig repülnek. Mindent, ami a szabadságharcra utalt, igyekeztek megsemmisíteni. Németes alapossággal jó munkát végeztek, hiszen 1848-hoz köthető, katonai vonatkozású tárgyi anyag már alig van.

Ezért az a száz-százhúsz tárgy, amely a kiállítás része, nem akármilyen összeállítás.

- Házról házra jártak a zsandárok, és összeszedtek mindent. Egy pék leírta 1852 telén, hogy az általa rejtegetett felhívásokat a tűzbe veti, mert összeverték a szomszédját, mert találtak nála egy Kossuth-bankót. Rettenetes lelkierő kellett ahhoz, hogy eldugják és őrizzék ezeket a tárgyakat. A fegyverekért hajsza folyt, ezért azokból nagyon kevés van: száz-százötvenre becsülöm a magyar kézben maradtak számát.

Egy vitrinben fehér porcelánt látunk Kossuth Lajos alakjával, ezt Londonban emléktárgyként árusították, de akad papírnehezék is Kossuth mellképével, az a változat, amelyről a Capitóliumban lévő szobrát mintázták. Felfigyelek egy flaskára az 1850-es évekből. Világoszöld, domborúan mintázott üveg, szájánál kisebb sérüléssel. Rajta Kossuth kalapos arcmása látható, hátoldalát a Mississippi nevű hajó képe díszíti.

Máday mutat egy sapkát, amit Debrecenben, egy kukában talált valaki, s nincs másik ismert példány. Különlegesség a nehézlovassági sisak is, amelyen a császári sast letakarták, és magyar címerrel látták el. Nekünk nem volt nehézlovasságunk, ám a császári vértesekkel szembe kellett szállnunk... Csak néhány példányban készítettek ilyen sisakot egy majdan felállítandó nehézlovas ezred számára.

És a híres bécsi légió kardjai... Ezerötszáz diák jött át a bécsi egyetemekről, mert tudták, a magyaroknak van igazuk. Ötvenketten maradtak a csata után, a többiek meghaltak a harcmezőn. Az ötvenkét túlélőt Kossuth tisztnek nevezte ki a honvédseregbe.

Máday megáll a Honvédtemetés című kép előtt - Dauthage színezett litográfiája az 1850-es évekből.

- Szívem szerint ebben ott van negyvennyolc. Hihetetlenül szeretem. Kisdobos siratja az édesapját, de még bakancsa sincs, a hátizsákja egy kócmadzaggal összekötött vászondarab. Látni a nagypapát Kossuth-kalapban, a síró asszonyt, a sebesült barátot. És szokás szerint a háttérben egy rommá lőtt magyar település. Megdöbbenek és összeszorul a gyomrom, ha ezt látom.

Amikor felszerelési tárgyakról beszélünk, mindig hozzátesszük, hogy fennmaradt belőle négy vagy kettő, vagy azt mondjuk, ez az egyetlen ismert példány.

- Az értékük? Nagyon nehéz ezt megmondani. A magyar számára ezek olyan reneszánsz műkincsek, mint az olasznak a középkori alkotások. Minden nemzetnek vannak legjobbjai, olyanok, akik a szívüket, lelküket adják, s meghalnak, ha kell. Az ő tárgyaik mutatják, milyen erő volt még 1849 után is a nemzetben. Pusztították az osztrákok, elvitték hadizsákmánynak az oroszok, majd száz évvel később, 1945-ben azokat a nemesi kastélyokat, ahol még maradt valami emlék, kirabolták. Amikor körbenyirták a történelmi Magyarországot, a kastélyok java is elveszett.

A Mádayiak közül ketten részt vettek a szabadságharcban. Egyikük huszártiszt volt Bem seregében, majd elbújdosott a fogság elől. A másik Máday a Felvidéken karddal és kereszttel a kezében harcolt a szabadságért, később bebörtönözték. Ez tehát a családi vonatkozás. A többi a szív.

- Ha egy fa erős, mélyek a gyökerei és vastagok a lombjai, a legerősebb vihar sem árthat neki. Ám ha nincsenek mélyen a gyökerek és nem erős a lomb, a lehulló falevelet - amely az egyént jelenti ebben a tanmesében -, a legkisebb szellő is játékszerré teszi. Ezért olyan fontos, hogy ragaszkodjunk a magyarságunkhoz és a történelmünkhöz. Hiszen mi más lehet ennél értékesebb? Álljak be a sorba, legyek konzumidióta? Bal felől a Terminátor, jobb oldalról Rambó kísérjenek az utamon, akikhez semmi közöm? Magyarul tanultam az édesanyámtól, Magyarországon születtem, ez a hazám. Magyar fiúkat tanítok harcművészetre, gyerekeimet Máday Botondnak és Máday Csengének hívják, minden a magyarságomhoz köt... Mert máshoz nem köthet. Hogy mondta Tamási Áron? Aki embernek hitvány, az magyarnak alkalmatlan . Ezt tartom fontosnak, felállni igaz magyar ügyekért. Ilyen 1848 is... Az amerikaiak törődjenek amerikai ügyekkel, az angolok az angol ügyekkel, a magyarok a magyar ügyekkel.

Máday szerint különösen a fiatalok elé kell, hogy példát állítson az a harmincas, negyvenes, ötvenes generáció, amelyikben még van tartás, még van hit, erő és becsület.

- Az ember nem csak kenyérrel él. Nem törvénytelen módon, ordibálva, hangoskodva és követ dobálva, de jó magyar ragaszkodással az igaz ügyekért ki kell állni. Lehet csendben, halkan. Azt mondták a régi emberek: nem engednek a negyvennyolcból! De nem engedek én sem!