Az ürüléket is én vittem ki! Rabszolgasors 2010-ben!

Egyre többször kerül a szociális munkások látókörébe olyan ember, akit modern rabszolgaként, megalázó körülmények között tartottak, dolgoztatták, s valamilyen trükkel tulajdonuktól is megfosztották őket. A recept szinte mindig ugyanaz - ezt nem csak a nevüket titokban tartó áldozatok, de a rendőrség és a fehérvári krízisközpont is megerősítette: az áldozatok magányosan élő, rokonokkal kapcsolatot nem tartó nyugdíjasok, akiknek  házuk van, de könnyen befolyásolható, egyszerű emberek. Beférkőznek a bizalmukba, barátságot, szerelmet színlelnek, s egy vissza nem utasítható ajánlattal kecsegtetik őket. Felajánlják, hogy  költözzenek oda hozzájuk, éljenek velük. Se dolgozni, se albérletet fizetni nem kell. Ám a beetető időszak után, amikor az áldozat már kezdi jól érezni magát, annyira leitatják, hogy másnap arra ébred: mámoros pillanatában aláírt egy szerződést, a házát pedig elvesztette. Ettől kezdve pedig megváltozik minden: munkára kényszerítik, van, amelyik áldozatot verik, a másikat fenyegetik.

- Sokszor megvertek, s szidtak, mint a bokrot. Azt mondták, nem kellek senkinek, úgysem lenne hová mennem. Sokáig azt hittem, igazuk van - mondta a férfi, nevezzük Károlynak. Hűvös, jég-kék szemében keménység. Kezei fáradtan, szinte lemondóan csüngnek alá, ahogy a széken feszengve ül. Károly ma már messze jár, még csak a megyében sincs. Elmondása szerint eltartási szerződést is aláírtak, valamint a haszonélvezeti jog az övé maradt. A házat nélküle tehát eladni nem lehet.
- Még az ürüléket is én vittem ki, sokszor télen is kint aludtam az autóban. Gyomorforgató dolgokat végeztettek el velem. A kinti munkámért járó pénzt pedig elvették s felélték - mondta. Egyszer csak nem bírta tovább. - Azt mondtam, boltba megyek. De a rendőrségre mentem - fejezi be történetét.
A másik helyszín egy eldugott otthon a megyében, az asszony már egy éve itt él. Őt - ahogy mesélte - a kommandósok vitték be Székesfehérvárra, miután egy korábbi sorstársa feljelentette az eltartó családot. - A rokonunk házát, amiben éltünk, megszerezte a család. Leitatták, s másnap arra ébredt, hogy semmije nem maradt.  Majd nagy kegyesen felajánlották, költözzek oda. Nem volt választásom, mentem. A lovakkal volt dolgom, de a ház körül is mindent én csináltam. Korom miatt engem nem mertek verni, de folyton aláztak. Egy fiatal lányt, akit szintén ingyen dolgoztattak a háznál, viszont rendszeresen elvertek - így az asszony, nevezzük Aranka néninek. Az ő története mára jó véget ért. 

Tavaly egy német férfi mesélte el hasonló történetét, ő ma  ismét Németországban él. Elvették a házát, majd pedig megígérték neki, hogy nem szólnak a bevándorlási hivatalnak - ugyanis a férfinak nem volt engedélye az itt-tartózkodásra. Nem mert lépni, félt, bántották, alázták. Végül a krízisközpont, a bevándorlási hivatal és a rendőrség segítségével kiszabadították, bújtatták, majd pedig hazavitték Németországba. Őt is többször keresték a fehérvári hajléktalanszállón, de hiába - árulta el Zsabka Attila, a központ vezetője , hiszen természetesen nem ott szállásolták el.
Az áldozatok köztünk élnek - szólni azonban sokszor nem mernek, azt hiszik, nincs kiút nyomorúságos életükből. Azt gondolják, valóban elvesznének a társadalomban, ezért inkább tűrnek. Ám ha mégis kiszabadulnak, s a rendőrség látókörébe kerül az ügyük, akár még új életet is kezdhetnek. Sokszor azonban régi otthonuk nélkül...
- Legtöbbször nincs tanú ezekben az ügyekben, bár mindig felmerül a kényszerítés, a személyi szabadság megsértésének vádja, de akár csalás és magánokirat-hamisítás is állhat a háttérben  - vélekedett Juhász Károly, a Fejér Megyei Rendőr-főkapitányság nyomozó osztályának élet- és ifjúságvédelmi alosztályvezetője, aki maga is tudja: ezek az áldozatok nagyrészt pszichikai ráhatás következményeként tűrnek. Károlynak, Arankának  és a német férfinek sikerült ebből kiszabadulnia. Aranka  mára megnyugodott, éli a nyugdíjasok mindennapjait. Most éppen "A szerencse  angyala" című romantikus regényt olvassa.

Bizonyára ismerik, talán kedvelik is lapunk rovatát, amelyben a húsz évvel ezelőtti,  történelminek   nevezett időszakot idézzük fel  sajtóhírek segítségével.  Tanúm rá  az elsárgult papír, hogy a  pártállam  cenzúrájához és öncenzúrájához idomított kollégáim bátran és kertelés nélkül fogalmaztak, amikor a romák beilleszkedési gondjaival, vagy éppen bűncselekményeivel kapcsolatban írtak. Merték a nevén nevezni a gyereket abban a világban, amikor az állásával játszott, aki például az ideiglenesen hazánkban állomásozó szovjet csapatok  öröklakásairól írt. Jogvédők szerint megüthetem a bokám, ha ma leírom: a modern rabszolgatartók az általunk ismert esetekben szinte egytől egyig cigány származásúak. Ha áldozatokról van szó, az  persze más, akkor szalagcímben is lehet utalni az etnikai hovatartozásra. Pedig ahhoz, hogy megoldást   találjunk egy súlyos problémára, először  őszintén kellene beszélni és írni, hiszen a kertelés ideje már régen lejárt. Azok a kollégáim, akik életkoruk miatt nem ismerhetik az öncenzúra gyakorlatát, kezdik megtanulni a módját, miként  fogalmazzanak virágnyelven.  Szerintem nem jó  ez így.     

Tihanyi Tamás jegyzete