Vészhelyzet az utakon, extrém feladatok a vezetéstechnikai pályán - Rájuk fér a gyakorlás

Csúszós, akadályokkal teli vezetéstechnikai tréningen vettek részt lapunk olvasói. A Téli utakon akciónk nyertesei a Magyar Autóklub budapesti pályáján csúszkálhattak autóikkal. A külső szemlélő számára mulatságosnak tűnő terepen a résztvevők olyan fogásokkal ismerkedhettek meg, amelyek akár életeket is menthetnek. Gönczy Péter tréner irányításával hajtották végre az autósok a feladatokat. S a végeredmény? Mindannyian úgy fogalmaztak, ezt kötelezővé tennék. A miértre a szakember adta meg a választ: - A jogosítvány megszerzésével még nem tanulunk meg váratlan vészhelyzeteket megoldani. Persze a sokéves tapasztalat sem mindig segít, lehet, hogy egy rossz beidegződés vezet egy végzetes kimenetelű balesethez - mondta.

Felkészülni a váratlan vészhelyzetekre szinte lehetetlen. De azok, akik vettek már részt vezetéstechnikai tréningen, úgy vélekednek, minden autósra ráférne a gyakorlás a csúszós, váratlan szituációkat előidéző pályán. Mert a közlekedők biztonsága nem múlhat csupán a szerencsén. Megnyugtató érzés a fizika törvényeinek mentén uralkodni a gépkocsi felett.  

„Megint egy mazsola!” – valljuk be, mindannyian kiáltottunk már fel bosszúsan a délutáni csúcsforgalomban autónkban ücsörögve. Fáradtan, elcsigázottan meghozva ítéletünket a szomszédos autóssal szemben, miközben egy váratlan szituációban talán magunk is hibázhatunk. Hiszen minden közlekedő megtapasztalja egyszer, milyen elveszíteni uralmát a járműve felett, amelyről addig azt hitte, magabiztosan kormányozza. Erre nyújtott lehetőséget a napokban lapunk és a Magyar Autóklub. Téli utakon akciónk nyertesei ugyanis az autóklub budapesti vezetéstechnikai tréningpályáján tehették próbára tudásukat. A magukat megmérettetők egy félórás elméleti képzésen vettek részt, ahol Gönczy Péter közlekedéselméleti oktató és gyakorlati tréner köszöntötte a háromfős csapatot.

– A pályán megtapasztalják, meglévő rutinjuk blokkolja reakcióikat leginkább – mondta, majd a résztvevőket kifaggatta, honnan érkeztek, s évente mennyit vezetnek. A székesfehérvári Lukács Richárd elmondta, naponta több mint 200 kilométert vezet, ennyi szükséges a munkába járáshoz. A balatonalmádi Számfira Balázs évente 18-20 ezer kilométert tölt a hazai utakon, a Nagykanizsáról érkezett Dervalics József pedig évi 8-10 ezret vezet le. – Lehet, hogy a többéves vezetési tapasztalat ellenére sincsenek felkészülve az extrém jelenségekre – vetette fel Gönczy Péter, majd megjegyezte, itt önmaguk elé vetítik beavatkozó képességüket, ami olykor életeket is menthet.
– Egy jó vezető mindössze fél másodperc alatt felméri a megváltozott körülményeket, s cselekszik, amíg ez általában a közlekedőknél hosszabb időt, legalább egy másodpercet is igénybe vesz. Mit gondolnak, Schumacher a Forma–1-ben mennyi idő alatt képes felmérni egy adott szituációt? Mindössze 0,3 másodpercre van szüksége – jegyezte meg az oktató, majd a tipikus hibákat sorolva hívta fel az autósok figyelmét arra, hogy a fizikát nem győzhetik le, valamint arra is, hogy bár az élethez szerencse is kell, nem lehet mindig csak abban bízni.

A félórás elméleti oktatást aztán az éles gyakorlati megmérettetés követte. Az autósok felsorakoztak a vezetéstechnikai pályán, majd egy rádión követve az instrukciókat vették birtokukba a pályát. Előbb csupán vizes burkolat, majd fel-felszökő vízsugár zavarta meg a vezetőket, akik előbb az alul-, majd a túlkormányozottság miatt csúszkáltak a pályán. Sőt, olykor-olykor még a gumibólyákat is elsodorták. Az első, óvatos gyakorlóköröket egyre merészebbek követték. Gönczy Péter rutinosan, egyszerű, de világos vezényszavakkal segítette az éppen pályán lévő autóst. Hamar kiderült, az autósok akkor is a féket taposták, ha arra semmi szükség nem volt, s a hanyag kormányfogást, például a félkezes mozdulatokat, vagy a tenyér belső felével való kormánytekerést, messziről kiszúrta a gyakorlati oktató. Gönczy Péter Számfira Balázst figyelmeztette, nehezebb a csúszós úton, vagy egy vízre futáskor megtartani, irányban vezetni az autót, ha lazán, tenyérrel kormányoz. Ezt aztán be is bizonyította a Balatonalmádiból érkezett fiatalembernek, amikor a rántó padon tréningezett. Az oktató elárulta, amikor az autó a pályára futott, mindössze tizenöt centimétert rántották el az egyik irányba, majd vissza a pálya aszfaltját az autó kerekei alatt. Ez azonban bőségesen elegendő volt ahhoz, hogy a férfi elveszítse az irányt, s az uralmát járműve felett. Az autó már ki is farolt, hátulja irányíthatatlanná vált, „életre kelt”, s külön utat választott. Hasonlóképpen járt előbb Lukács Richárd, majd a nagykanizsai Dervalics József is.
A székesfehérvári nyertes autója ugyanis „orrnehéz” volt, a gépkocsi alulkormányozottságát tulajdonosa már a téli utakon is megtapasztalta. Itt, extrém körülmények között még hangsúlyozottabban jött elő, igazi rutin és jó helyzetfelismerés kell ahhoz, hogy az autót irányítsa. Dervalics József pedig óvatossága ellenére szembesült azzal, bátrabban kell tekernie a kormányt, s megtapasztalhatta, olykor elegendő kevesebbet nyomni a fékpedált.

A járművezetők 70 százaléka nincs felkészülve a veszélyes helyzetekre – állította Gönczy Péter. Aki rákérdezett a sofőröknél arra, számukra az óránkénti 64 kilométeres sebesség milyennek számít. A résztvevők mindegyike úgy vélte, a mai modern autókban nevetségesen kevésnek hat ez a tempó. – Pedig ha valaki ekkora sebességről kényszerül nullára megállni azonnal, azaz frontálisan ütközik valakivel, vagy becsapódik valahova ekkora sebességnél, a légzsák sem feltétlenül védi meg. Ekkora ütközést nem mindegyikünk szervezete bír ki – jegyezte meg az oktató, aki szerint mindig arra kell törekedni, hogy a leggyorsabban reagáljon az autós bizonyos szituációkban. A fékezés gyakran a legrosszabb megoldás. – A balesetek és a látómezőnk között is összefüggés van. Nem csoda például, hogy az autópályákon a gépkocsik a szalagkorlátnak ütköznek. A sofőrnek az éles látómezejében ugyanis a korlát van, s csak arra gondol, fékezni kell, hogy az ütközést elkerülje. Addig azonban, amíg vészfékezünk, kormányozhatatlan az autónk, ha felengedjük a féket, egyből képesek leszünk az autó irányítására – mondta, majd a pályán is bemutatta ezt. A jelöltek 30-35-ös sebességgel érkeztek a vizes pályára, ahol a megjelölt bólyák vonalában fékeztek, majd a középső pedált felengedve két vízfüggöny között kormányozták át autójukat. Akkor azonban, amikor megkéstek a fék felengedésével, csak csúsztak álló kerekekkel. 

A fizika legyőzhetetlen

Lapunk akciójának nyertesei a tréninget követően megfogalmazták, jó volna ezt a gyakorlást minden közlekedő számára kötelezővé tenni. Gönczy Péter oktatóként elmondta, tapasztalatai szerint a friss sofőröknek előbb magabiztosságot és rutint kell szerezniük. Nem szabad, hogy az vonja el figyelmüket a tréning alatt, hogy bizonytalanok például abban, hol is találnak egy-egy sebességfokozatot. Egyetértett azonban abban, hogy azok, akik 20-30 ezer kilométert levezettek már, kipróbálhatnák a tréninget, ami akár életet is menthet. Hiszen ha az autós képes korrigálni egy kisodródást, elkerülhet egy frontális ütközést a másik sávban. Ehhez ismerni kell a fizika törvényeit, s tudni kell azt is, hogy azok nem legyőzhetők.  Az extrém módon csúszós pályán sokszor a rutin és a fék a legnagyobb ellensége az autósnak