Népszerű dalaiban személyesen megélt dolgokról beszél Ákos

Ákos a helyszínre érkezésekor derűs komolysággal a stáb minden jelenlévőjével kemény, férfihoz való módon kezet fogott, egy kicsit kivárt, hogy a néma kérdését föltegye nekik, és hogy a szótlan válaszukat kiolvassa a szemükből. A dolog működött, mindenki mosolygott.

Az első kérdés helyett meglepve mondtam neki, hogy olyan, mint egy fesztiválozós ismerős, és nem a Kossuth-díjas művész, ahogy derűs udvariassággal fogad.

– Már ezt is meg kell magyarázni (nevet)? Az utóbbi időben sokszor szólítanak művész úrnak, de mindig azt mondom, gyerekek, a művész úr nincs itt, csak én. Ami a stábot illeti, szeretem ezeket az embereket, akikkel együtt dolgozom. Összetartó csapat, kézfogással üdvözöljük egymást, ez talán nem számít különlegességnek. Mindenki, aki ide tartozik, érezheti, hogy jó itt dolgozni, és szeretjük egymást.

A közönség minden koncerteden a csodát várja tőled.

– Az ilyen elvárásoknak nyilván nem lehet megfelelni. Szeretnénk tisztességes produkciót nyújtani. Azt is mondják rám, hogy maximalista, pedig szerintem minimalista vagyok. Az a minimum, hogy az ember tisztességes munkát próbáljon kiadni a kezéből. Olyan rossz, hogy a mai világban az ilyen alapvető dolgokat is magyarázni kell. Öt hétig próbáltunk erre a koncertsorozatra, a címe az, hogy Ákos Turné 2019. Gondolhatod, sok álmatlan éjszaka terméke ez a cím (nevet). Ennyi időn keresztül gyepáltuk egymást, hogy milyen dalok, milyen sorrendben és látvánnyal álljanak a színpadra. A közönségünk pozitív érdeklődéssel figyeli a munkánkat, ők megszokhatták az elmúlt három évtizedben, hogy normális produkció a célunk, olyan, ami nemzetközi összehasonlításban is megállja a helyét. Ez a törekvés nehezen elvitatható.

Ezzel tiszteled meg a közönséget?

– Enélkül nem nagyon érdemes színpadra lépni. A közönségnek játszunk. Soha nem kérdeztem senkitől, hogy miért van a koncerten, ki fia-borja, mit gondol a világról. Mindig annak örültem, aki eljött. Soha nem azt néztem, hogy hányan vannak, de természetesen örülök, amikor sokan érdeklődnek a munkám iránt, és persze anyagilag sem mindegy. Aki színpadra lép, az természetesen köteles felkészülni, és a legjobb tudása szerint játszani. Ez a minimum.

Mi jellemző a munkamódszeredre?

– Ez kollektív munka, de nyilván a végső felelősség az enyém. Tehát nem arról van szó, hogy én hozok meg minden egyes döntést, mert rólam ez is egy tévképzet. Tény, hogy sokszor egyedül kell döntenem, de vannak olyan megbízható, sok-sok éve velem dolgozó munkatársak, akikre tudok hagyatkozni. Igaz, hogy sokáig ott ültem minden kilométerkőnél, mondjuk hajnalokig a grafikus mellett, amikor lemezborítót csináltunk. Jelzem, alkalmanként ma is van ilyen. Vágószobákban éjszakázva tanultam meg, hogyan rendezzek saját videoklipet. Mára már vagy húsz saját forgatókönyv alapján forgatott kisfilmen vagyok túl.

Mást is így, felnőttként tanultál meg?

– Inasként nálam okosabb, ügyesebb, képzettebb emberektől lestem el szakmai fogásokat, aztán ezeket saját ötletekkel kiegészítve alakítottam ki a rám jellemző munkamódszert. Nagyon élvezem, ha tanulhatok. 2017-ben például leálltam a koncertezéssel, felvettük az Arany-hangoskönyvet, aztán Szigethy Gábor tanár úr rendezésében megszületett a színházi est is. Ebben is a tanulás volt a legjobb, egyrészt Arany Jánostól, másrészt Szigethy Gábor írótól, irodalom- és színháztörténésztől. A verses esthez zongoradarabokat is írtam, a Nemzeti Színházban volt a bemutató, aztán rövid idő alatt 60 előadást ért meg Magyarországon és a határon túl is.

Mit mondanál el a közönségedről?

– Ezek az emberek ma nem azért jönnek ide, Dunaújvárosba megnézni a koncertünket, mert rosszat vagy jót olvastak rólam az újságban. Eljönnek, mert sajátos, személyes kapcsolatuk van ezekkel a dalokkal, amelyek az elmúlt harminc esztendőben születtek. Ezt nem veheti el tőlünk senki.

Na és magukról az emberekről?

– Létezik egy hangos, agresszív kisebbség, amelyik a véleményét ránk akarja erőltetni. Rendre visszaránt a valóságba, és meg is nyugtat, hogy egyelőre a normális emberek vannak többen. Ezt érdemes tudatosítani magunkban. Ez akkor is így van, ha a többség nem hangoztatja állandóan a véleményét. A rosszindulat működik a világban, de amikor a legképtelenebb őrültségeken felháborodunk, érdemes arra gondolni, hogy nem vagyunk egyedül. Mi vagyunk többen. Nem fogjuk hagyni, hogy mindent leromboljanak körülöttünk, amiben hiszünk.

Tanítasz bennünket?

– Ezt utoljára József Attila mondhatta magáról. És tanította, tanítja ma is „egész népét”. Ez túl nagy szerep nekem. A dalokban, megszólalásokban személyesen megélt dolgokról beszélek, ennyit tehetek. Tanítsanak, oktassanak, neveljenek azok, akik az életüket erre a pályára tették fel. Én arra tettem fel a magamét, hogy dalokat írjak, és különböző módokon megnyilvánuljak. Hála a magasságos Úristennek, ezt viszonylagos sikerrel tehettem az elmúlt három évtizedben.

Mindezért a jutalom?

– Jutalomnak élem meg, hogy színpadon lehetek. A turné egyik korábbi állomásán a meghívóink hálásan szorongatták a kezemet: köszönjük, hogy eljöttél. Ne vicceljetek, nekem ez a dolgom! Köszönöm a meghívást.