Isten, óvd a királyt, ha beszél!

Mindezt a végére is írhattam volna, de legyünk  túl rajta,  mindjárt itt az elején.  Szóval, csupa olyan erényt mutat  a korábban számomra teljességgel ismeretlen brit Tom Hooper   rendezése, amelyre - valljuk be kegyetlenül és őszintén -  a magyar  filmgyártás egyszerűen képtelen. Lehet persze hivatkozni azonnal a  honi pénzhiányra, az itthon készülő mozik  nevetségesen alacsony költségvetésére, de  láttam én már karón varjút.  Európai összehasonlításban sem kevés büdzséből forgatott  dagályos, rosszul levezényelt, ráadásul     szegényesnek ható  történelmi filmet.

No de   térjünk vissza A király beszédéhez, amely 12 Oscar-jelöléséből  valószínűleg jónéhányat bevált majd a jövő heti díjkiosztón. Van,  aki a történet hallatán kicsit fanyalog, felemlegeti, hogy   félig már nyerő téma  az angol királyi család  magán- és közügyeiről filmet csinálni, hiszen zabálják a népek.  A tételt megfordítanám: roppant nehéz  ebben a témában újat hozni,    a humor és a dráma, az irónia és a megbecsülés kényes határán tartva a  történetet.  Az alkotók igen jó érzékkel  választották ki a   sztori idejét: nem sokkal a második világháború előtt vagyunk, amikor a királyi család sarja, Bertie saját habitusa, akarata ellenére  a trónon találja magát. Ő lesz VI. György király, II. Erzsébet édesapja.   Ő, aki korábban mindig a családi fészek sarkába vonult, aki  kellemetlen perceket szerzett magának és a famíliának, mert  rettenetesen beszédhibás volt, dadogott. Ez az első drámai konfliktus. A második az, hogy mit kezd egymással  a  liberális elveket valló és különleges módszereket  használó, lecsúszott színészből  logopédussá avanzsált  ausztrál Lionel Logue és az uralkodó. Mi történik akkor, ha a pökhendiséggel kevert kisebbségi érzés, szégyen   és az elhivatottság találkozik, ütközik?
Ráadásul egy olyan történelmi helyzetben, amikor roppant fontos volt, hogy  mit mond és miként szól a  britekhez és  a világ negyedét uralma alatt tartó birodalom alattvalóihoz az uralkodó.   Hogyan tudja elmondani, elfogadtatni,  hogy  hadba lépnek Németország ellen, és  hatalmas áldozatokat kell majd hozni?  Ráadásul  abban az időben vált a nyilvános  szereplések akkori főszereplője, a rádió. Hitler elképesztően hatásos beszédeket harsogott így a népéhez, és Angliában is szokássá vált, hogy a király karácsonykor  rádióbeszédet tart. Igen ám, de az a király tegye ezt, akiről köztudott, hogy dadog, aki egyenesen  retteg, ha mikrofont lát,  ha  bármilyen nyilvánosság előtt meg kell szólalnia? Nos, itt lép a képbe  logopédusunk, aki Elizabeth királynő közreműködésével lát hozzá a gyógyításhoz.

Nem mindennapi  alakítást nyújt Helena Bonham Carter az anyakirálynő szerepében. S akkor még nem is beszéltünk a két igazi főszereplőről. Geoffrey Rush  jónéhány éve már begyűjtött az Oscart egy sérült zongoraművész megformálásáért.    Ezúttal  neki kell segítenie azon az emberen, akire  a különleges történelmi helyzetben  az egész világ figyel.  Colin Firth   leginkább    Darcyként vált népszerűvé   hazánkban is,   és később is  gyakran alkalmazták rendes, de kicsit balek figurákhoz.  Mostani teljesítménye valóban kivételes.  Hihetetlen munka és felkészülés   kellett ahhoz, hogy  ne  spilázza túl a király gyengeségét,   tekintete, gesztusai,  arcjátéka teljesen hiteles. Kettejük  barátsággá alakuló párharca  kifejezetten  szórakoztató és  leköti a nézőt. Úgy, hogy többnyire    szűk belső tereket látunk,  amelyekben a színészi játék    finomságaira helyezték az alkotók a hangsúlyt.  Mindez azért nem hat  színpadiasan és színháziasan, mert   különleges beállításokat  alkalmaztak,   amelyek a jól megválasztott díszlettel és környezettel  már-már látványossá teszik  a   produkciót.   Danny Cohen  opratőri munkájának köszönhetően    a harmincas évek végének Angliájában érezzük magunkat, a korrajz, a körítés  kiváló. A film  végső csúcsjelenete pedig   igazán  nagyhatású és drámai.     Említhenénk még a többi szereplő  - köztük Guy Pearce és Derek Jacobi  -  teljesítményét  is,   akik szintén hozzájárultak ahhoz, hogy A király beszéde valóban  az év egyik legjobb filmje lett.