Hajvágás vagy három év börtön - megbélyegzetten a munkaszolgálatért

- Nyolcvenkettedik évemben vagyok, de szerencsére jó egészségben, még  a fejem sem fájt soha - üljük körbe az asztalt  Székesfehérváron, Berregi István Móri úti házának kertjében. Kitűnő bor kerül az asztalra, igaz, Berregi úr már nem művel szőlőt, számára is eljött az ideje a pihenésnek. És az emlékezésnek.  

- Kik voltak az ötvenes évek munkaszolgálatosai?

- A Magyarországon törvénytelenül, csalással és erőszakos eszközökkel hatalomra jutott szovjet típusú kommunista rendszer a Szovjetunió példáját követve a legkegyetlenebb szigorral igyekezett félreállítani útjából a diktatúra lehetséges ellenfeleit. Az önállóan gondolkodó, vagy gazdaságilag független embereket, akik merészeltek, vagy képesek voltak véleményt mondani. Ezek közé tartoztak a munkaszolgálatosok, a munkatáborokba elvitt fiatalok, akik akkor 21-22 évesek voltak. Az első bevonulások 1951-ben kezdődtek meg, s nekem "szerencsém" volt, mert mindjárt el is vittek az első transzporttal, kereken huszonhét hónapot le kellett dolgoznom.

- Katonai szolgálatnak volt eladva a kényszermunka?

- Igen, katonai behívót kaptunk, de katonák lényegében csak három napig voltunk. Csupán annyi időt szántak arra, hogy alakiztassanak minket. Balra át, jobbra át!

- Fegyvert se kaptak?

- Az szóba se jött.

- Miért kerülhetett Berregi úr az elsők között a listára?

- Mert a szüleimet kuláknak nyilvánították. Pedig egyetlen négyszögöl földet sem vásároltak soha, úgy örökölték ők is a szüleiktől. Senki sem harácsolt, apáról fiúra szállt a föld, így lettem én is aztán kulák gyerek. Szegény apám bevonulásom után három hónapra meghalt.

- Hol éltek akkoriban?

- Mi fehérváriak vagyunk, a Sár utcában születtem. A fecskeparti temetőben van a nagyapám dédnagyapja eltemetve, övé az egyik legrégebbi síremlék, 1803-ban született és 1862-ben halt meg. Apámék öten, anyámék négyen voltak testvérek. Az a szomorú az egészben, hogy nekünk felelni kellett a szüleinkért. Amikor bekerültem 1994-ben a Parlamentbe mint kisgazda országgyűlési képviselő, találkoztam olyanokkal, akiknek az édesapja, édesanyja ott volt a kínzók között. Amikor ezt felvetettük, azt mondták, hogyan gondoljuk mi ezt, egy gyermek nem felelhet a szülei tetteiért. Amikor mi voltunk fiatalok, akkor persze kellett felelni, de úgy látszik, változott a világ.

- Milyen életük volt a munkaszolgálatban? Hogyan teltek a mindennapok?

- Nagyon szomorúan. Akkor sem népszerűsítették ezt, de mára teljesen feledésbe merültek azok a munkatáborok. Vagy építkeztünk, vagy kő- és szénbányában dolgoztunk, de akadt, aki gazdaságba került. Én általában építkezéseken robotoltam. Tatán, a mai edzőtábor területén töltöttem tíz hónapot, a laktanyát Rákosi Mátyásról nevezték el. Aztán jártam Taszáron és Szentkirályszabadján.

- Tehát az államnak egyszerre volt az ingyenmunka, s egyszerre büntetés.

- Igen. Nagyon nagy baj, hogy nem törődtek velünk, s erről nem írnak ma sem. Pedig ez is éppen annyira hozzátartozik a kommunista diktatúra természetrajzához, elképesztő és borzasztó tetteihez, mint ahogyan hozzátartoztak a börtönök, a kivégzőosztagok, a bitófák, a kitelepítések. Sok embert becsuktak a semmiért, s bűnösnek találtak minket is a semmiért. Nagyon sok szadistával, primitív pártmunkással, rongy emberrel találkoztunk, ők parancsoltak, s nekünk tűrni kellett. Az egyikük azt mondta, ha rajta állna, valamennyiünk derekára egy nagy követ kötne és belökne bennünket a Dunába, hogy a víz se hozzon fel bennünket. Ahol lehetett, megaláztak minket. Ha visszaszóltunk, azonnal jött a fogda, vagy a börtön. Én kétszer voltam fogdán. Dolgoztunk vasárnap és ünnepnapokon is, mert ha megérkezett a vagon, menni kellett.

- Mi történt azzal, aki nem bírta fizikailag, vagy lelkileg a nyomást?

- Bírni kellett. Én nem azok közé számítom magam, de voltak közöttünk, akik nem szokták az állandó fizikai munkát. Emlékszem, 1951. december 24-én, szenteste éjjel értünk Taszárra. Volt egy katonaládánk, kuffernak neveztük. Réteken keresztül kellett gyalogolnunk a vasútállomástól a repülőtérig, s félúton voltunk, amikor Kaposváron éppen harangoztak az éjféli misére. Amikor megérkeztünk, mondták, le kell nyírni a hajunkat. Azt válaszoltuk, a miénket most már ne vágják le öt hónap után. Sorakoztattak minket, s addig futtattak és hasaltattak le ötven méterenként, amíg bírtuk. Aztán megkérdezték, van-e, aki hajat vágat? Nem volt senki. Folytatták tovább. Később megint megkérdezték, egészen addig, amíg bírtuk a kínzást. Végül egyetlen volt, aki nem állt ki a sorból hajvágásra: a Marton Laci, egy pesti gyerek. Azonnal katonai bíróság elé vitték és három év fegyházat kapott. Azóta sem hallottam róla semmit.

- Később, leszerelés után békén hagyták magukat?

- Körülbelül a hetvenes évek végéig szinte sehol nem tudtunk elhelyezkedni. Legfeljebb segédmunka maradt. Mindenfelé jelezték, hogy mi muszosok voltunk és megbélyegzetten éltünk. Én 32 éves voltam 1962-ben, amikor újra iskolába tudtam járni, mert a nyolc elemit még a háború előtt végeztem el.

- Minap is összegyűltek a MUSZ egykori elszenvedői találkozójukon. Hányan voltak?

- Sajnos most már csak kevesen, hetvenketten. De tíz évvel ezelőtt, az ötven éves találkozón még vagy háromszázan összejöttünk.

- Kaptak bármiféle jóvátételt anyagi értelemben?

- Ezer forintot havonta azok, akik két évnél többet töltöttek le, akik kevesebbet, csak ötszáz forintot. Az ezer forint ma nyolcezret ér, annyit adnak hozzá a nyugdíjhoz. Ennyi ma a szenvedés ára.