Rotyogott a lekvár Magyaralmáson

 Jól néztek volna ki hajdan a parasztasszonyok, édesanyák, ha közben ennyi mulatsággal körítették volna a lekvárfőzést, mint Kaiser Istvánné Erika szokta szervezni. Azazhogy talán mégsem. Minden személyes emlék, s néprajzi leírás arról szól, hogy a nagyobb munkákat kalákában, de legalábbis nagycsaládi összefogással végezték, s ott előbb-utóbb jókedvre derültek a mégoly fárasztó tevékenység közepette is! Magyaralmáson, a tágas művelődési ház udvarán, a fák alatt, a jó levegőn, a nyárias napsütésben ebből a remélt régi édes nyugalmasságból tért vissza valami, míg főtt a lekvár a kondérokban. Szakácskönyv kiállítás, a szabadegyházi citerás lányok szívszorongatóan tehetséges és gyönyörűséges muzsikája toldotta meg a kulináris kalandot, fűszerezve egy kis süteményversennyel.

A „tót leányok” a brezovai keszőcét főzték, Pálfi Andrea lekvárfőző bajnok arról mesélt, hogy őt korán befogta az édesanyja főzni, s ő is így tesz a fiaival, akik ezért nem haragszanak. Elviccelődött a svédországi magyar nyugdíjas Oláh József, hogy negyvenkét év után milyen jó itthon (a svéd nyugdíjjal), a bakonycsernyei beszedások, a szomszédolók pedig a gyerekkort idézték. S mindezt a sok szót, emléket, érzést, napsütést, csiklandós nevetést hozzácsurgatták a hosszú szilvából rottyantott, muszkult, szottyantott lekvárhoz, egyenesen bele az üvegbe! Ha télen előveszik, az ízekkel ezeket is rákanalazzák a vajas kalácsra