Az összekapaszkodás öröme

Mondom Zoránnak,   kezdjük rendhagyó mód egy élő  klasszikustól való idézettel: "Mi fáj, gyere mesélj, ... mondd el bánatod", vagy ha nincs, szóljon  az öröm hangja...
- A világ leghálátlanabb embere lennék, ha bánatom lenne. Jó év van mögöttem, és a hátralévő rész is izgalmasnak ígérkezik. Öt év szünet után új lemezem készült, és minden lemez mérföldkő, esemény az életemben - mondta. 
Abban egyetértünk, hogy felgyorsult az idő. Vajon gondolt-e negyven éve arra - amikor még kicsi volt a ház, az ország, és lázadozva ki akarták rúgni az oldalát -, hogy visszanézve, örömmel látja a négy évtizedes múltját?
- Hajdan könnyed játszadozásnak tartottuk, és senki nem vette komolyan a zenélést. Mérnöknek készültünk, de abból nem lett semmi. Lett Metro együttes, később szóló pálya. Legvadabb álmainkban sem gondoltuk, hogy 2011-ben - hiszen az ezredforduló is hihetetlen távolságnak tűnt még akkoriban -, már a sokadik lemezemen leszek túl. Ez, ha nem is sorsszerűnek, de megfoghatatlannak, misztikusnak tűnik ma is.

Kérdezem Hegyi Barbarától - aki meg sem született a Metro alakulásakor -, hogy ifjúként felnézett Zoránra?
 -A Metro csak lemezen létezett a számomra, de Zoránra felnéztem. Nem a rajongók közé, hanem az őt kedvelők táborába tartoztam.
Kíváncsi voltam: a zenéjét kedvelte, vagy a zenéjéből kicsendülő intellektusát?
- Egy előadóművész esetében sohasem az intellektusa vagy a hangja a hatásos. Az ő esetében ez annyira összetetten van együtt, hogy úgy Zorán, ahogy hallom, halljuk.
Újabb nehéz kérdés: amikor elkezdték közös életüket, új életet kezdtek?
- Mindenképpen, hiszen két ember egymáshoz alkalmazkodva kezdi közös életét. De közben mégsem, mert mindenki ugyanazt csinálhatta tovább, ami az addigi élete volt. Mást kezdtünk, nagy szabadsággal, ennél több nehezen képzelhető el a házas életben. Művészként könnyebb vagy nehezebb? Változó. Nehéz amikor egyszerre dolgozunk mind a ketten, de könnyebb, mert nem szenvedünk a másik hiányától, mert extrém módon el vagyunk foglalva. Szerencsés, mert hasonló körben mozgunk, és így könnyebb megérteni a másik szenvedélyét - vélte Barbara.
- Szerinted... - szólt Zorán. - De azért hasonlóan gondolokozom, mint Barbara. A nyitottságunk miatt kíváncsiak vagyunk egymásra, de nem akarjuk megváltoztatni a társat, elfogadjuk olyannak amilyen  a szokásaival együtt. Tudjuk tolerálni, segíteni a másikat, mert az érzékenységünk hatványozottan nagy, és megmutatja a helyes utat.
Apropó érzékenység! Zorán és Barbara esetében a lelkek összesimulása, a közös racionalitás a fontosabb?
- Szó sincs vagylagosságról, mindkettő létezik. Ennek megvan a felerősödő, gyengülő dinamizmusa - vélte Zorán.
Barbarának szegeztem a kérdést: esetében a lélek és a ráció szokott háborúzni?
- Emberi alapvetés, hogy hol az érzelmek, hol a ráció lesz az erősebb, mindez a színpadon még fokozottabban igaz. Az összes eljátszandó karakterben megvan ez a kettőség, miként közös létünkben is. De ilyen az élet, hű, de szeretnék valamit, és ott a realitás: megtehetem, vehetem, vagy nem? Nem kell választani, ez a hullámzás része a mindennapjainknak. A nap minden percében nem lehetek Ofélia, mert a reggeli kávé is nagyon fontos.
Végezetül az aktualitás jegyében Zoránt új lemezéről, Barbarát pedig a könyvéről faggattam.
- Dusán ötlete volt a Kóló, aminek a lényege a körtánc, azaz az összekapaszkodásban megélt közös öröm. Ez túlmutat a táncon, üzenetértékű, mert a közös öröm hiányzott az elmúlt évtizedekben... - állította Zorán.
- Gyermekkoromban a konyha központi szerepet töltöt be az életemben, ennek szerettem volna kis történetekkel, receptekkel emléket állítani - így Barbara.

Zorán a felgyorsult időben a  közös öröm hiánya miatt bánkódik, Barbara az érzelem, értelem hullámzásáról beszél