Az önzés zsákutca

 Egyre bizonyosabbá válik, hogy a társadalmi létforma legalább annyira  génjeink működésének terméke, mint maga a test: azt, hogy közösségekben élünk, nem a gondolkodó ember találta ki, hanem biológiai lényünk részeként fejlődött ki - erről a biológiai meghatározottságról, s napjaink legnagyobb bajáról, az önzésről tartott érdekfeszítő előadást Freund Tamás világhírű agykutató a Szent István Művelődési Házban.   A tudós példának a hangyabolyt hozta, amely  ugyanúgy növekedik, mint egy test: a hangyakirálynőt tekinthetjük a petefészeknek, a dolgozókat a gyomornak, a katonákat pedig az immunrendszernek. Csak így, kolóniát alkotva képesek túlélni! A biológiai evolúció során tehát megfigyelhető a társas vállalkozások hihetetlen sikeressége. Így azt is elfogadhatjuk, hogy az ember is közösségi létre van szánva, így képes csak életben maradni.

Az emberiség életfeltételei azonban az  utolsó ötven évben, különösen az információs  robbanás óta drasztikusan megváltoztak. Ez  adaptációs, alkalmazkodási nyomást fejt  ki az emberi agyra. Ha egy faj számára megváltozik a környezet, a faj ehhez úgy próbál alkalmazkodni, hogy a genetikai variánsok közül a szelekció választja ki az új környezethez legjobban alkalmazkodókat. Minél drasztikusabb ez a környezetváltozás, annál nagyobb szelekciós nyomásról beszélünk. Az emberi agy számára  a  globalizáció jelenti ezt  a drasztikus változást. Az agy is keresi a menekülési útvonalakat. Van, akik kiköltöznek a városból a környező falvakba, kihajítják a tévét és a mobiltelefont.  A másik, egyre rohamosabban terjedő stratégia a drogok, az alkohol világába történő menekülés: az agy  a drog lila ködében próbál a túléléshez szükséges örömmennyiséghez hozzájutni.
Van, aki beleveti magát az információk habzsolásába, ám az így, felszínesen megszerzett információcsomagokhoz nem társulnak belső világunk impulzusai. Freund Tamás szerint ezek az információk  rengeteg frusztrációt, krónikus stresszt váltanak ki az emberből. Soha ennyi szorongásos, pánikbeteg emberrel nem volt dolga, mint mostanság. Innen csak egy ugrás az úgynevezett leépítő evolúció: -  Ennek egyik legplasztikusabb példája a szakkulinizáció. A  szakkulina nevű rák lárva állapotban kiváló érzékszervekkel rendelkezik, ám csak addig, amíg meg nem találja a gazdaállatát: ezután egyetlen hatalmas nemi miriggyé alakul.
Az agykutató szerint sajnos ez a jelenség az  emberi társadalmakban is tettenérhető a reklámoktól, tévésorozatoktól függővé vált ideális fogyasztók képében, akik egyre jobban leépítik agyukat, társadalmi kapcsolataikat.

Freund szerint az önzés is egyfajta evolúciós selejttermék. A vérszívó denevérek éjszaka indulnak vadászatra, ám általában csak egy-két denevér talál olyan állatot, amelyiknek a vérével jól tud lakni, a többiek üres hassal térnek haza. Az éhesen maradt példányok egymást vakarászva élelmet kérnek attól a társuktól, amelyik jóllakott. Így a denevérek felöklendezve a vért, egymást táplálják. Persze, az a denevér, amelyik kihúzza magát ezen íratlan szabály alól, és nem ad a társainak, az lesz a legjobban fejlődő, így a legszaporodóképesebb. Az ő génjei viszont önzésre hajlamosító gének, így egy idő után az egész kolónia átalakulhat ilyen önző egyedekből álló közösséggé, ami viszont így már nem életképes. A denevérek azonban tudják ezt, és kiközösítik az önző egyedeket, akik éhen pusztulnak. Abban a közösségben, amely nem túl nagy, így tagjai nyilván tudják tartani, kivel hányadán állnak, a szelekció az önzetlenségnek kedvez. Az ennél nagyobb méretű közösségek esetében a szelekció könyörtelen szabályai egyételműen az önzőség felé viszik az egyedek fejlődését. Freund szerint  ragaszkodnunk kell kisközösségeink létezéséhez, mert ez közös életben maradásunk záloga.