Így telnek egy ifjúsági olimpiára készülő élsportoló mindennapjai

A tizennyolc éves öttusázó fiatalember pedig mostanság a Buenos Aires-i ifjúsági olimpiára készül. Nézzük, milyen is egy élsportoló fiatal élete, erről beszélgettünk vele és édesapjával, Tamás Józseffel. Fia, akit mindenki csak Jocinak hív, négyévesen kezdett el úszni. Két évre rá pedig már az öttusa világában találta magát.

– Úgy fest, családi hagyomány ez, hiszen 30 éve öttusázó voltam én is – mondja az édesapa, Tamás József, gyorsan hozzátéve: – Ez azonban nem jelenti azt, hogy presszionáltuk volna a sportág felé. Annyit szerettünk volna csupán, hogy tanulás mellett valamit sportoljon. Lehetett volna az bármi, akár kosárlabda is. Mégis ezt választotta, aminek természetesen örültem. Persze biztos, hogy Joci döntésében szerepet játszott az, hogy azért gyakran beszélgettünk otthon az asztalnál az öttusáról, így számára nem volt ismeretlen ez a sportág már pár éves korában sem. De noszogatni nem kellett semmiben. Nekünk, a családnak annyi volt a dolgunk, hogy mindig mögötte álltunk, támogattuk az elképzeléseit, a napi dolgait. Sosem kellett vele csatázni, hogy hajnalban fel kell kelni például.

– Valóban sok lemondással jár ez az életforma, de hoztam egy döntést kisgyerekként, és azóta ezért kelek fel minden reggel – szögezi le Joci, akinek az első sikerélmény is hamar érkezett: nyolcévesen kapta az első érmet egy magyar kupaforduló csapatversenyén. És ahogy teltek az évek, láthatóan úgy fejlődött, s hozta meg az eredményeket az elhivatottság. Most pedig éppolyan elánnal készült az idei portugáliai ifjúsági öttusa-világbajnokságra, mint a legelső megmérettetésekre. A következő, az olimpia előtti utolsó nagy verseny pedig a jövő heti lengyelországi Európa-bajnokság lesz. Ez a küzdelem azonban nem egyszemélyes történet.

Joci mögött komoly szakmai stáb áll, az orvos, a sportpszichológus, az edző, a masszőr, a dietetikus mind azért dolgozik, hogy a fiatal sportolót támogassák. Joci a hétköznapokban a Comenius Angol–Magyar Két Tanítási Nyelvű Iskolába jár. – A suli elég rugalmas, egyéni tanrendem van, így a készségtantárgyakra, mint az ének-zene, rajz, dráma, testnevelés, nem kell bejárnom. Ha bent vagyok az iskolában, illetve ha van szabad órám napközben, akkor tanulok – árulja el. S hogy hogy néz ki egy napja, hete? – Reggel felkelek ötkor, elmegyek edzésre, ha van első órám, akkor 8-ra, ha nincs, 9-re megyek suliba, ahol fél 3-ig vagyok. Délután pedig két edzés következik. Ez egy héten tizennyolc edzést jelent – tudjuk meg. A lovaglás, vívás, úszás, futás, lövés mellett pedig középfokú angol nyelvvizsgára készül, és hamarosan jogosítványt szerez. Az interjú napján épp Joci 18. születésnapját ünnepelte a család. – Még nem érzem, hogy ez mit jelent – próbálja megfogalmazni a ma már nagykorú fiatal sportoló. Akinek egyébként a baráti köre is a sportolói és iskolai körből kerül ki. Velük is próbál időt tölteni, edzéseken kívüli óráiban. – Persze annyi szabadidőm nincs, mint egy átlagos középiskolásnak, de ezt egyáltalán nem bánom.

A jövő pedig? A hatévesen elképzelt, majd pedig tizenkét évesen megfogalmazott, illetve megrajzolt olimpiai dobogó mellett ott van a budapesti közszolgálati egyetem mint racionális és logikus elképzelés. Hiszen mindenki tudja, egyszer a profi sportolói karriernek is vége. De addig még sok a teendő, az elérendő cél.

Az apuka bevallja azért: ebben a szépen ívelő pályában őrületes munka van. – Ez túlmutat azon, hogy sportolgatunk. Hatéves kora óta úgy állt bele ebbe a történetbe, hogy noszogatni sem kellett. Emberfeletti lemondás ez télen-nyáron, hét közben, hét végén, amelyet úgy kell összehangolni az iskolával, a családi eseményekkel és a többi céllal, hogy az edzések, felkészülések, versenyek időpontjai ne sérüljenek.