Nagy fába vágta a fejszéjét Szepesi János

Kanyargós, szűk utcák mentén jutunk el célállomásunkhoz. Néhol rázós, macskaköves szakaszok keresztezik utunkat, míg el nem érünk a csodálatos látványt nyújtó Duna-parthoz. Valahol itt kell lennie – morfondírozom magamban. A kocsit letéve kicsit bolyongok a csendes kis utcában, keresve a 4-es számot: – Megvan! – kiáltok fel örömömben, meglátva a gondosan megmunkált fakerítést és a mögötte meghúzódó takaros kis házat. Amit láttam, az félreérthetetlenül egy olyan ember lakhelye, aki művelője a fának. Már a csengő is egy gazdagon faragott „titokdobozban” van elrejtve. Csengetek, majd néhány pillanat múlva Zsömle kutya és gazdája, Szepesi János fogad bennünket fotós kollégámmal: – Jöjjenek, már vártuk magukat! – hangzik a kedélyes üdvözlés, majd a családi étkezőasztalhoz vezet, kávéval kínálnak, és kezdődhet a nagy ívű beszélgetés. 

Szokták mondani, hogy a mesterember együtt születik a fával, a bölcsője is fából készül, a koporsója is, házát is fából építi, használati és díszített tárgyai is hasonlóképpen, tehát olyan közel áll a fához, amennyire csak lehet. Ez a mondás Szepesi Jánosra csak részben igaz, tudniillik több évtizeden át útépítéshez kapcsolódó munkakörökben dolgozott, közlekedési mérnökként tervezett, kivitelezett, de a faragásba élete derekán vágott bele egy hirtelen ötlettől vezérelve. Ahogy ő mondja: nagy fába vágta a fejszéjét! 

– Egy kiállításon láttam egy diófából faragott képet, és akkor valahogy belém nyilallt: ezt én is meg tudnám csinálni! Megvettem az első szerszámai­mat, vésőimet, és egy salgótarjáni lakótelepi lakás kisszobájában autodidakta módon, éjjel-nappal gyakorolva sajátítottam el a mesterség első fogásait. A legelső értékelhető faragásom egy kis méretű sótartó volt – mosolyodott el a bajsza alatt. 

– A fának lelke van, hiszen nincs két egyforma fa, csak hasonló – mondja. 

Elszántsága immár kézzel fogható, szemmel látható. A vidéki élethez, a megszeretett palóc hagyományokhoz való ragaszkodás meghatározója lett tevékenységének, elszakíthatatlan szálakkal kötődik a népművészethez. Otthona is ezt a törekvését sugározza, tizenhatodik éve él ercsi, Duna-parti lakhelyén Márta asszonnyal, élete párjával, akivel szintén a fafaragás által ismerkedtek meg, innen indult két tevékeny ember közös élete. De visszatérve a palóc hagyományokhoz, áttört faragásokat készít gyakran a kedvelt tulipán motívummal, amely népi művészetünk egyik legősibb és leggyakrabban használt díszítőeleme. Ezt a régi technikát alkalmazza, keresztjein, szalvétatartóin, asztalmentőin, fűszertartóin – és fali tékáin, sőt, az általa készített népi hangszereken, tamburákon és citerákon is. Munkáját a szakma is elismeri: tizenegyszeres Magyar Kézműves Remek díjas fafaragó népi iparművészként tartják számon, alkotásai számtalan díjban és elismerésben részesültek az elmúlt húsz esztendő során. 

– Szoktam emlegetni a kezdetekre gondolva, talán jó is, hogy nem volt mesterem, így kialakulhatott az egyéni stílusom és sajátos faragótechnikám – mondja. – Jól látható, s erre korábbi példák is vannak, hogy aki mestertől tanult, arra óhatatlanul ráragad oktatójának stílusa, technikája, amit már nehéz a későbbiekben a saját képére formálnia. A legjobb példa erre talán Munkácsy Mihály és Paál László esete, ugyanis sokszor művészettörténészek is nehezen tudják megkülönböztetni alkotásaikat – teszi hozzá. Beszélgetésünk során kiemeli, hogy neki a legnagyobb büszkesége – számos díj mellett –, amikor Kecskeméten odament hozzá egy közel 90 éves néni, aki hálát adva az égnek azt mondta: „Fiatalember! Hadd fogjam meg a drága kezét annak, aki ezt a csodás palóc étkezőgarnitúrát faragta! Örülök, hogy megéltem ezt a napot!” – majd könny­be lábadt a szeme. – Azt hiszem, ennél nagyobb elismerés nem kell az embernek. Olyan ez, mint a színésznek a taps – mondja a fafaragó. 

Amilyen kedélyesen jöttünk, olyan jó hangulatban távoztunk. Még utoljára felmásztunk a saját készítésű „lesházra”, kilátóra, körbenéztünk a Duna fölött, s még egyszer magunkba szívtuk a hely minden esszenciáját, és fotós kollégámmal azon merengtünk: jó lenne egyszer ide visszatérni!