Nem boszorkányság: bábák, ápolók, doktornők

A sérült, beteg társak ápolása és gyógyítása már az őskorban is a nők feladatai közé tartozott. Később, az ókori Keleten – Egyiptom, Asszíria, Babilónia – a nők még a férfiakkal egyenrangú módon vehettek részt az orvoslásban, amit például az egyiptomi sírkamrák felirataiból tudunk, de egy főorvosnő sírja is ismeretes. Ezek az orvosnők – Hellásztól eltekintve – nem kifejezetten bábák voltak, bár igaz, főként nőgyógyászati problémákra szakosodtak, hiszen ezen a téren voltak saját tapasztalataik is.

Trotula, Szent Hildegárd

A középkor elején még tanulhattak a nők orvosi iskolákban. A 13. század környékén az Olaszországban található Salernóban működött olyan, ahová nők is szép számmal jártak. Legtöbbjük a sebészetben alkotott maradandót (abban az időben az általános orvosokat magasabban jegyezték, mint a sebészeket). Ekkoriban tevékenykedett például egy Trotula nevű doktornő, akinek a gát szülés közbeni védelmét, illetve a gátmetszést tulajdonítják. Hildegard von Bingen, avagy Bingeni Szent Hildegárd a 12. században gyógyított. Apátnőként kolostort építtetett, ahová sokan jártak gyógyulni, mert tudták, hogy gondosan ápolt gyógynövénykertje van, amely híres kenetekből, teákból és gyógycseppekből álló gyógyszertárának alapját képezi. Könyvet is írt, amit az akkori orvosképzésben is használtak. Azt kutatta, milyen gyógyító erő lakozik fűben, fában, kőben, receptjei­nek jó része pedig az ősi germán népies hagyományokban gyökerezett.

Csak a bábaság maradt

Eredményeik ellenére a 13. században először Párizsban, majd máshol is elkezdték kizárni a nőket az egyetemi oktatásból, az orvostudományok is bezárultak előttük. Azt azonban nem tudták megakadályozni, hogy tapasztalati úton ne tanulhassanak ki valamilyen gyógyító szakmát. Sőt, praktizálni is tudtak, ami persze nem csoda egy olyan környezetben, ahol számos gyógyító ember létezett – füvesember, patikárius, vándorsebész, bába, sőt bizonyos problémákkal még hóhérhoz is fordultak. A nők kizárása az orvostudományból a 14. századra a tudós nők és a boszorkányság társítását eredményezte. Ugyanakkor, a középkor jó részében alig volt tanult orvos. Magyarországon még a 17. században is durván csak száz egyetemet végzett doktor praktizált. 
Ennek az időszaknak a legfontosabb női gyógyítója a bába, a mesterséget hosszú ideig mégsem oktatták intézményesített keretek között. A kifejezéshez pedig bőven társult negatív felhang is – pl. vasorrú bába –, ez az oka annak is, hogy a szülésznők nagy része ma sem bábának, inkább dúlának hívja magát. A bábák képzése a 18. századig mester-tanítvány formában történt. A bábák azonban nem csak a szülés körül segédkeztek. Értettek a gyermekek ellátásához, a nem kívánt terhesség elhajtásához – adott esetben segédkeztek a nyomok eltüntetésében is –, de adtak szexuális és életmódbeli tanácsokat, valamint ismerték a gyógynövényeket is. Munkájuk ellentmondásos volt, mert ha jól dolgoztak, sokszor boszorkánysággal vádolták őket. Fejér megyében történt, hogy egy kifordult végtagokkal született csecsemőt néhány nap alatt helyrehozott a bába, akit ezért aztán boszorkánysággal vádoltak meg és éppen azok tanúskodtak ellene a perben, akiknek segített.

Az egészségügyi rendszert hazánkban Mária Terézia uralkodása alatt építették ki, ekkor jelent meg nálunk a bábaképzés is. Fennmaradt dokumentumokból az is kiderül, hogy 1710-ben már volt ápoló­nő Fejér megyében, és azt is tudjuk, hogy Fehérváron 1716-ban alkalmazták az első városi bábát, akit Fischer Anna Katalinnak hívtak. 1750-től már csak felesketett bábákat lehetett foglalkoztatni, őket a városi orvos ellenőrizte. Bába egyébként férfi is lehetett. Fehérváron is dolgozott ilyen: Amon Ignác, aki egyben sebész és állatorvos is volt.

Újabb fordulópont

A nők a 19. században térhettek vissza a felsőoktatásba. A világ első modernkori doktornője Amerikában szerzett diplomát, míg Európában Svájc és Anglia járt elöl ezen a téren (a női orvosok aztán jórészt gyarmatokon, vagy misszionáriusként tevékenykedtek). A muszlim országokban ennél korábban képeztek női orvosokat, mivel ott a férfiak házasság előtt nem érinthettek nőt. Japán is elöl járt ezen a téren, mivel az előkelő családok nem engedték, hogy lányaikat férfi orvos vizsgálja. A nők orvosi egyetemeken való megjelenése nem kis zavart keltett a férfiak körében. Előfordult például, hogy ki akarták küldeni őket anatómia-előadásról, mert úgy gondolták, az emberi test – főleg a szaporítószervek – nem női szemnek való.

Az USA-ban Elizabeth és Emily Blackwell voltak az első hivatásos doktornők, míg a betegápolás terén a lámpás hölgy­ként is ismert angol Florence Nightingale reformjainak és új módszereinek köszönhetően sokat javult a betegellátás és kevesebb kórházi ápolt halt meg. Nálunk az ápolásban Kossuth Lajos húga, Zsuzsanna – akinek születésnapja a magyar ápolók napja – tűnt ki, aki létrehozta és felügyelte az első magyar hadikórházakat, melyben gondos ellátásban részesültek a forradalom és szabadságharc sebesültjei. Később ez mentette meg az életét, ugyanis a forradalom után őt is lefogták, ám tárgyalásán egykori hadifogoly császári tisztek tanúsították, hogy a magyar honvédekhez hasonló gondos ellátásban részesültek.

A gróf doktornő

Első diplomás orvosnőnk Hugonnai Vilma volt, aki grófi családból származott és Svájcban szerzett diplomát. Ennek honosítása viszont évekbe telt, ugyanis míg odakint 3 éves, nálunk 5 éves volt az orvosi egyetem, azon felül Magyarországon még nem ismerték el a női orvosokat. Bár itthon letette a szülésznői vizsgát és praktizált is, doktornő helyett továbbra is grófnőnek szólították. Miután 1895-ben királyi rendelet tette lehetővé, hogy a nők Magyarországon is folytathattak egyetemi tanulmányokat – ezzel a bölcsészet és a gyógyszerészet is megnyílt előttük –, 1897-ben végre orvosdoktorrá avatták. Ferenc Jószef császár az ünnepségen azt találta mondani Hugonnai Vilmának: reméli, praktizálni is fog, hiszen a tudománynak csak akkor van értelme, ha az ember használja is a tudását… Az első nő, aki hazai egyetemen szerzett orvosi diplomát 1900-ban, Steinberger Sarolta volt.

Lehet-e nő patikatulajdonos?

A gyógyszerészeti kar nők előtti megnyitása hamarosan praktikus kérdést is felvetett: lehet-e nő gyógyszertártulajdonos? Gyógyszerésznőt Magyarországon először Kolozsvárott avattak 1903-ban, Thinagl Szerafin személyében, aki diplomája megszerzése után férjével együtt birtokolt patikát és csak férje halála után vitte egyedül a gyógyszertárukat. A Belügyminisztérium aztán úgy döntött, hogy ha már tanulhatnak a nők gyógyszerészetet, hát gyógyszertáruk is lehet. Az első gyógyszertár tulajdonosnőnek ennek értelmében Hainisch Berta tekinthető. Arra azonban, hogy nő vezet egy patikát, jóval korábban is volt példa. Éppen Székesfehérváron, ahol az első gyógyszertár - egyben Fejér vármegye első gyógyszertára is – a Fekete Sas, a mai Vasvári Pál utca sarkán álló házban működött. Ezt vásárolta meg 1733-ban Meller János patikus és neje, akik hitelből újították fel és rendezték be a gyógyszertárt. Férje 1739-ben bekövetkezett hirtelen halála után a feleség, Terézia vette át a patika irányítását. Hogy valójában ki dolgozott patikusként, ma sem tudjuk, hiszen abban az időben nő nem lehetett gyógyszerész, ám tény, hogy az utolsó nagy pestisjárvány idején a város rendeletet alkotott, miszerint csakis a Meller-féle patikából szerezhetők be a pestis elleni gyógyszerek.

Így alakult hát a szoknyás gyógyítók története, s jutottunk vissza egy jó nagy kört leírva oda, ahonnan elindultunk az őskorban.