Éppen ma kilencven éve, január 16-án született Sobor Antal József Attila-­díjas író

Ha élne, talán pont 90 gyertya díszítené Sobor Antal tortáját, de a 90-es szám biztosan mindenképpen rajta lenne valahogyan. Mivel azonban az író 2010. április 15-én elhunyt, ezért most leginkább szépen emlékezhetünk rá, felidézve alakját, a hozzá kötődő személyes emlékeket, élményeket – és ezáltal tehetjük őt elevenné.

Az 1933-ban született Sobor Antal értékes életművet hagyott maga mögött, hiszen festményei és könyvei ma is lelki, szellemi táplálékként szolgálhatnak akár a fiatalabb korosztálynak is. Ízig-vérig székesfehérvári volt: itt született, itt élt és itt hunyt el, csupán az ELTE magyar szakos hallgatójaként töltött időkben távolodott el kissé.

Írásaiból is kitűnik szülővárosához, szűkebb környezetéhez való kötődése, elég csak a sok fehérvári történést, irodalmi eseményt, baráti összejövetelt, utcán szerzett benyomást rögzítő „Naplójegyzetek”-et, a két csákberényi pap mártíromságát feldolgozó „Perelj, Uram!” című kisregényét vagy a „Fehérvári színházi esték: a Vörösmarty Színház 15 éve, 1983–1998” című krónikáját megemlíteni. De Sobor Antal figyelme tágabb környezetére, a világ eseményeire is kiterjedt, hiszen jól tudta, hogy az ottani történések ugyancsak hatással lehetnek ránk, Magyarországon, Székesfehérváron élőkre. Utóbbira naplójegyzetei utalnak, több novellájában – a legismertebb és legelismertebb „Az éjjel hazamentek a katonák” című – és regényében – például „Hosszú háború” – pedig történelmi érdeklődése, a háború áldozatai iránti részvéte mutatkozik meg.
Írói pályáját az 1960-as években kezdte, és egészen a halála előtti időszakig aktív volt, összesen tizenöt könyve látott napvilágot jeles kiadóknál. Az utolsó években már csak naplójegyzeteket írt, amelyeket még 1991-ben kezdett el. Ezek is remek olvasmányként szolgálhatnak, hiszen a tűnődéseket, kérdésfeltevéseket akár a magunkénak is érezhetjük, észrevételei, intelmei pedig még mindig érvényesek lehetnek. Az Alba Civitas Történeti Alapítvány gondozásában megjelentetett életmű sorozat „Napló” című kötetének első bejegyzése például így hangzik 1991-ből: „Az évezred utolsó évtizedének első napja. Szürke ég, sáros föld, közbül szitáló köd. Az éjjel esett az eső; éjfélkor Himnusz. Az utcán ázott emberek, sápadt arcok. Rekedt trombiták szóltak, petárdák robbantak a szutykos járdán. Aztán csönd, sötét eső. Mi várható? Marad-e ez a szürke, csatakos tél, vagy kemény fagy jön, szigorú havakkal? Messze még a tavasz…” Ezeket a kérdéseket 2023 első napján is feltehettük volna. Sokszor értekezik továbbá a kultúra, az oktatás, sőt az egészségügy helyzetéről – intelmei ma is megállnák a helyüket.

Pedagógusként először Enyin­gen dolgozott általános iskolai tanárként, volt nevelőtanár, a leghosszabb ideig, 1971-től 1993-as nyugdíjazásáig azonban a fehérvári Vasvári Pál Gimnázium tanára volt. Pedagógusként is kedvelték, sokan emlékeznek rá jó szívvel. Az iskolában és az irodalmi életben egyaránt végigkísérte barátsága kollégájával, Román Károly irodalmárral, akinek idén szintén évfordulója van, hiszen ugyancsak kilencven éve született.

Sobor Antal festőként is ismert volt szülővárosában: eme szenvedélyének leginkább nyugdíjazása után tudott hódolni. Szívesen festette meg a balatoni nyaralásaik, időtöltéseik során látottakat, de más tájakat, életképeket is örömmel ábrázolt. Íróként munkatársa volt a már megszűnt fehérvári Árgus című folyóiratnak, valamint a Vörösmarty Társaság kiadásában ma is megjelenő Vár című folyóiratnak.

Sobor Antalnak és feleségének, Baricza Mártának egy gyermeke, Márta született. A centenárium kapcsán felkerestem az özvegyet, aki a mai napig is sok irodalmi, kulturális eseményen jelenik meg. A mindig kedves, mosolygós Márta felelevenítette: férjével egy balatoni nyaralás során ismerkedtek meg, és 1957-ben házasodtak össze, így több mint ötven évig voltak egy pár. Amikor az író elkészült egy-egy szöveggel, akkor azt elsőként mindig Mártának mutatta meg, aki csupán véleményezett, de javaslatokat sosem tett. A festményeket Sobor szintén megmutatta feleségének, aki sokszor tért be hozzá a piacról hazafelé menet a Szent István Művelődési Házba, ahol egy kis műteremben lehetőséget kapott az alkotásra. „Életem legszebb pillanatai közé tartoznak ezek” – fogalmazott Márta, aki ott volt a Vörösmarty Társaság által nemrég rendezett emlékező műsoron is.
Sobor Antal vejétől, Hajdú Csabától, a hagyaték elkötelezett gondozójától megtudtam: a 90. évforduló alkalmából idén tervezik az újra kiadott életműsorozat következő darabjának megjelentetését. A „Napló”, a „Hosszú háború” és a „Perelj, Uram!” után novellaválogatás következik, „Gőzfürdőből az Operába” címmel. A kötetbe bekerül azonban az „Én, Virág Anna” című emblematikus kisregény is.

Sobor Antal hiánya – 
az író születésének 90. évfordulójára (Bobory Zoltán verse)

Perelnélek Uram! 
De hát - tudom – ezt nem lehet!
Te vagy a legfőbb bíró,
nincs más, kihez fordulhatnék 
nagy szomorúságomban, amivel 
éppen te teszel – ezt is tudom- 
próbára hitemben.

Szolgád, mégis kérdelek Uram,
miért ez a súlyos teher,
azok elvesztése, ami miatt
a legfájdalmasabb zavarodott
éveket éljük – holtunkig…?

Azt is tőled tudjuk, Teremtőnk,
hogy a földi „Rend” szerint születünk,
s botladozva, vakon bejárva
az általad kimért utunkat, meghalunk,
ki-ki érdeme szerint reménnyel
várhatja kegyelmedet..

Mégis, nem tagadhatod meg, Uram,
- aki bátorságot is adtál nekem - ,
hogy szemedbe nézve kérdezzem:
tudod-e milyen fájdalom
elhagyottságunk a te akaratodra?

Mert vergődésünkben nincsenek,
akikhez eddig fordulhattunk,
bátorító,  igaz szavakért,
egy-egy ölelésért, kézfogásért,
s ami óriássá tett érdemtelenül –
adhattunk keveset mi is számukra…
       Ezért perelnélek Uram!