A leukémia árnyékában: Élete legnagyobb harcát vívta meg a zámolyi édesanya, de bármikor újra "felvenné a kesztyűt"

Biztosan sokan élték már meg testközelből, hogy milyen pusztításra képes ez az alattomos betegség. Végignéztem én is, milyen az, amikor egy számunkra fontos személy küzd meg nap mint nap a mérhetetlen fájdalommal, és alakul át egy teljesen másik emberré. Nem is tudom, hogy a lelket, vagy a testet rombolja le jobban, csak azt tudom, milyen az, amikor a mindennapokban átveszi a főszerepet az örökös aggódás és félelem. Rettegésben tart minket egy betegség, amelyre nincs biztos, százszázalékos gyógymód, és sosem lehet tudni, hogy ki kerül ki győztesként a csatából. Ha pedig elveszítünk valakit, akinél erősebb volt a rák, akkor örökös haragot érzünk a szívünkben, amely apró darabokra tört, miközben láttuk szép lassan elfogyni szüleinket, nagyszüleinket, barátainkat, vagy ne adj Isten gyermekünket. Haragszunk a világra, a betegségre, hogy miért pont velünk történt meg, és a téma sosem lesz semleges többé számunkra. A segíteni akarás ilyenkor utat tör, és a legnagyobb fájdalmat elnyomva próbálunk tenni valamit, hogy megmutassuk, senki sincs egyedül, sőt, több hős szaladgál az utcákon nap mint nap, mint gondolnánk. Mert bizony hős mindenki, aki felvette a kesztyűt, hős mindenki, aki támogatást nyújtott, és hősök azok is, akik elfáradtak a csatában. 

És vannak az olyan szuperhősök, mint a zámolyi édesanya, Baranyi Eliza, aki félelmet nem ismerve szállt szembe a leukémiával, és habár az orvosok két hetet jósoltak neki 2019-ben, ő tudta, hogy neki még dolga van itt a Földön, fel kell nevelni a kislányát, ezért nincs más opció, csak a gyógyulás. 

2019 szeptember 24. A dátum, amely megváltoztatta Eliza életét. Kislánya az óvodából "hazavitt" egy náthás megbetegedést, és ahogy az lenni szokott, az édesanyja elkapta tőle. Az egyszerű nátha azonban nem akart gyógyulni, hiába írtak már fel antibiotikumot is. A sürgősségin azt mondták, hogy egy allergiás reakció miatt nem múlik a betegség, ekkor azonban már az ínye is oly mértékben be volt dagadva a fiatal anyukának, hogy a szimpla étkezés is fájdalmakkal járt. Három antibiotikumkúra után a háziorvos azonnali vérvételre küldte Elizát. Egy pénteki napon levették a vért, majd hétfőn borzasztó telefonhívás rázta meg őket. Leukémia, hangzott el az orvos szájából, és ezzel villámcsapásszerűen változott meg a zámolyi család élete. Az otthon melegét és a kis házat, amelyet belengett a szeretet, hamar felváltotta a kórházi kórtermek rideg hangulata. A pontos diagnózis felállítása még váratott magára, de a kezeléseket azonnal meg kellett kezdeni. A helyzet azonban a kemoterápia ellenére sem javult, ezért centrális vénát kellett berakni, amelyen keresztül folyamatosan kapta volna gyógyszereket, legalábbis ez volt a cél. A művelet azonban nem sikerült, légmellet szúrtak Elizának, aki egyből az intenzív osztályra került. Két hétig gépekre kötve, teljesen egyedül harcolt, de tudta, hogy egy pillanatra sem gyengülhet el. Tisztában volt vele, hogy nem lesz könnyű az út gyógyulásig, de nem is várta, hogy könnyű legyen, csak lehetséges. Visszakerült az osztályra, majd a csontvelő-mintavétel után kiderült a pontos diagnózis: akut mieloid leukémia, negyedik stádium, tehát a transzplantáció ebben az esetben elkerülhetetlen.  

Az információ letaglózta, de a hitét egy percre sem veszítette el, az élni akarás továbbra is hajtotta. Férje azonban teljesen összeomlott, hiszen élete szerelmét, gyermeke édesanyát halálos betegséggel diagnosztizálták. Nem látta a jövőt, és egyből azt kérdezte magától, mi lesz a kislányukkal. Eliza azonban ránézett és azt mondta: "meg fogok gyógyulni és együtt fogjuk felnevelni". A köztük levő kötelék pedig még erősebb lett, és tudták, hogy együtt a lányukért bármilyen eléjük gördülő akadályt le fognak küzdeni. 

Lelkileg és fizikailag is borzasztó nehéz utazás volt ez. A mindennapos fájdalmak mellett nőként meg kellett élnie azt, hogy teljesen levágták a haját, csontsoványra fogyott, és falfehér lett a bőre. Elvesztette a nőiességét, de férje és kislánya így is gyönyörűnek látta, és a legnagyobb hősnek a világon. Több mint 100 kemoterápiát is átvészelt, amelyek hol kisebb, hol pedig borzasztó nagy fájdalommal és folyamatos rosszulléttel jártak.  

Már látta a fényt az alagút végén, ugyanis a kezelések után jó állapotban volt és megvolt az időpontja is transzplantációra, azonban az élet ismét bizonyította, hogy milyen kegyetlen tud lenni. A kötelező kivizsgálások során kiderült, hogy visszatért a betegség, így nem valósulhatott meg a transzplantáció. Hatalmas pofon volt ez, hiszen visszakerült a startmezőre, és újra meg kellett kezdeni a kemoterápiás kezeléseket. Ahogy mondja, ez volt a legnagyobb mélypont, itt ő is elgyengült kicsit, de nem olyan fából faragták, hogy feladja, ezért visszament a "ringbe" és harcolt tovább. A család, a barátok teljes mellszélességgel támogatták, azonban itt már szakember segítségére is szükség volt, hogy bírja tovább lelkileg. Biztosítottak számára egy pszichológust, aki hatalmas erőt adott neki. A család és a szakember együttes ereje pedig olyan löketet adott Elizának, hogy tudta: nem győzhet a betegség! 

Végül elérkezett az újabb transzplantáció időpontja, ezúttal pedig mindent rendben találtak, így az életmentő beavatkozásra sor kerülhetett. A bátyjával volt a legnagyobb egyezés, így ő lett a donor, aki megmenthette testvére életét. Ahogy Eliza mondja, ezt úgy kell elképzelni, mintha zsákban kapná meg az új életét. infúzión keresztül cseppenként került be szervezetébe. Utána nehéz 24 nap következett, ugyanis teljesen steril körülmények között kellett élnie a biztonság érdekében. Senkivel nem találkozhatott. Eluralkodott rajta a magány, a percek pedig örökkévalóságnak tűntek, de ha ennyit már kibírt, akkor ez már nem foghatott ki rajta. Otthon is steril körülményeket kellett kialakítani, nem nagyon találkozhatott másokkal jó ideig, kislányával is csak az udvaron játszhatott és rengeteg szabályt be kellett tartania a gyógyulás érdekében. Fenntartó kezeléseket is kapott, amelyet jól fogadott a szervezete, így az előírt adagnál jóval kevesebbre volt szüksége. Továbbra is nagyon elővigyázatosan kell élnie, nem ihat például csapvizet, nem használhat felnőtt fogkrémet és fogkefét, és mindig összeszorul a gyomra, amikor náthás lesz. Próbál újra teljes értékű életet élni, dolgozik a zámolyi hivatalban, tesz-vesz a ház körül, és amennyi időt csak lehet, a kislányával tölt, mert ezek a pillanatok nagyon hiányoztak már neki. Azt nem mondja ki magáról, hogy gyógyult, de szerencsére jó ideje tünetmentes, azt viszont ki meri mondani, hogy megnyerte a csatát.

Nem mehetünk el szó nélkül a család legkisebb tagja mellett, aki nem más, mint Karina. Mindössze hároméves volt, amikor édesanyja élete legnagyobb harcát vívta. Lelkileg őt is nagyon megviselte, hiszen a betegség körül forgott a kis élete, még az óvodában is kórházasat játszott. Óvodás volt, mégis pillanatok alatt csöppent át a felnőttek világába és bárkinek el tudta mesélni A-tól Z-ig, hogy mi a leukémia. A szüleink felnevelnek és óvnak minket, amíg meg nem erősödünk és nem tudunk megállni a saját lábunkon, majd eljön a pillanat, amikor ők elgyengülnek és rajtunk a sor, hogy viszonozzuk mindazt, amit értünk tettek. Karina életébe túl korán jött el ez a pont. Látta édesanyját elgyengülni, törölgette a könnyeit, amikor meg kellett szabadulni csodás fekete hajkoronájától, és ott térdelt mellette a WC-ben, amikor rosszul volt. Egy ártatlan lélek, aki éppen csak felfedezi a világot, egyszer csak felnőttként kezd el viselkedni, mert érzi, tudja, hogy szükség van rá. Talán nem is sejti, hogy az apró kis kezei mekkora támaszt nyújtottak anyukájának, és hogy biztató szavai milyen sok erőt adtak egy nehéz napon. A legnagyobb hős tehát Eliza mellett a kislánya Karina, aki végig ott volt édesanyja mellett és felnőtteket megszégyenítő módon támogatta azt, aki érte küzdött. 

És, hogy mit üzenne Eliza azoknak, akik szintén farkasszemet néznek a halálos betegséggel?