Pusztító óriáshullám tört a világra 2004 karácsonyán

A vonatot haladtában érte a hullám, és egyszerűen összegyűrte, félredobta. Az utasok meghaltak, de azok is, akiket a szerelvény elsodort, maga alá temetett. Már tizenkilenc éve, hogy ott jártam, sok barátot elveszítettem ennyi idő alatt – az idő is egy cunami, csak ellene nem létezik hatékony jelzőrendszer.  A szörnyű vonat végében virágcsokrot vettem észre, a sínek a semmibe mutattak, mert már sötétedett az egyébként paradicsomi szigeten, Sri Lankán. Befelé gázoltam az óceánban, hogy megfürdöm, körbe öleltek a hullámok, majd a víz alatt teljes lendülettel véresre térdeltem az egyik pálmafa csonkját, amit a szökőár tört ketté.

Tizenkilenc éve, 2004. december 26-án, karácsony másnapján iszonyatos természeti katasztrófa rázta meg az Indiai-óceán keleti felét. A szökőár több mint 200 ezer halálos áldozatot követelt és közel kétmillió embert tett hajléktalanná Indonéziában, Sri Lankán, Indiában, az Indokínai-félszigeten és Afrika keleti partvidékén. A katasztrófa gyors és hatalmas mértékű segíteni akarást produkált, soha olyan összefogást nem tapasztaltak a segélyszervezetek sem előtte, sem azt követően. A 27 évvel ezelőtt a Fejér vármegyei Velencén alapított Baptista Szeretetszolgálat fiatal csapata is kivette a részét a munkából, hiszen a cunami-árváknak jelképes örökbefogadási programot indított, felépített Colombo külvárosában egy gyermekotthont, valamint a fővárostól délre a tengerparton egy Help-falut.

A világméretű adakozáshoz olvasóinak bevonásával a Fejér Megyei Hírlap is csatlakozott. Szenczy Sándorral, a segélyszervezet tavaly elhunyt alapítójával az újságírók annak idején azt találták ki, hogy az úgynevezett árus példányszámok egynapi bevételével támogatják a magyar árvaház felépítését. Hozzá kell ehhez tenni, hogy a standokon eladott nyomtatott lapok száma tizenkilenc éve még egészen más nagyságrendet jelentett, mint manapság, az online-korban. Az akciót, amelyhez sok más támogató csatlakozott, siker övezte, így aztán büszkén tudósíthattunk 2005-ben a gyermekotthon átadási ünnepségéről.

Emlékszem rá, a szingaléz táncosok műsora után a kormányzat helyi képviselői a magyar küldöttség tagjaival átvágták a szalagot, lelepleztek egy emléktáblát. Néhány gyerkőcöt kis bárányként terelgettem magam előtt, úgy jártam végig a háromszintes épületet, a mosdókat, a hálótermeket. Minden ágyon ott lógott a moszkitóháló, rend és tisztaság fogadott mindenütt. Eszembe jutott egy másik árvaház, ahol eső idején térdig jártak a gyerekek a vízben, és az alsó helyeken alvók kénytelenek voltak feljebb költözni kis társaik mellé. Amit láttam, nem ilyen volt. A támogatások jó helyre kerültek, a segélyszervezet állandó felügyelete mellett a helyiek is megtették a magukét.

Az azóta eltelt tizenkilenc évben az akkor megtanultakat aztán jól-rosszul, de hasznosították a segélyszervezetek. Például azt, miként kell megszervezni a koordinációt, amikor több száz szervezet is dolgozik egyazon helyszínen. Hogyan lehet megakadályozni, hogy az elégtelen higiéniai viszonyok miatt még többen a katasztrófa áldozatául essenek, miként lehet ivóvizet, élelmiszert juttatni olyan vidékekre, amelyek az utak állapota miatt csaknem megközelíthetetlenek. Azt is vizsgálták később a szakemberek, miként viszonyultak egymáshoz a súlyos természeti katasztrófa idején az egymással korábban fegyveres harcban állók: Sri Lankán a tamil gerillák és a szingaléz kormány csapatai.

De a legfőbb tanulság az lett a világ veszélyeztetett része számára, hogy ki kell építeni egy cunami előjelző rendszert, mert a megelőzésre fordított erőfeszítések később anyagiakban és emberi életekben is sokszorosan megtérülnek. A hatalmas volumenű segítségnyújtásnak egy további lényeges tanulsága pedig az volt, hogy – a legsürgetőbb válaszlépések megtétele után – fontos megvizsgálni, miként hat a rengeteg segély az adott ország gazdaságára, hiszen a nagymennyiségű áru elkerülhetetlenül leszorítja az árakat. Itthon pedig megtanultuk, hogy a magyar akkor is képes és hajlandó segíteni, ha egy tőle nagyon távol élő népet, népeket ér katasztrófa. Mert a magyar segítő, gyakran erején felül adakozó nép, mint bizonyította legutóbb az ukrajnai háború esetében, főként annak első hónapjaiban.  

A cunami árvái régen felnőttek, de ma már tudjuk, Velence díszpolgára, a tóparti városban gyülekezetet és humanitárius szervezetet alapító Szenczy Sándor volt az, aki sok szempontból megteremtette, megújította hazánkban az adakozás kultúráját. Ezen az úton mérföldkőnek bizonyult a tizenkilenc évvel ezelőtti cunamit követő akció is. Olyan barátai segítették, mint amilyen például Kozma Imre atya, a máltaiak legendás szerzetes elnöke. Sándor a semmiből teremtett több száz munkatársat és önkéntest foglalkoztató, sok tízezer rászorulót támogató segélyszervezetet, olyat, amely gyorsreagálású erőként is bevethető, ha baj történik itthon vagy külföldön. Ma már történelem, de büszkék vagyunk rá: 1996-ban a Fejér Megyei Hírlap tudósított mindenki másnál korábban, elsőként a szeretetszolgálat kezdeti lépéseiről.

Szenczy Sándor miért tehette meg mindezt? Egy beszélgetésünk jut eszembe. Sok közös utazásaink egyikén éppen Sri Lankán jártunk, valahol a tengerparton döcögött velünk az ázsiai dugóban az ócskára hajtott japán kisbusz. „Nem szeretnék majdnemember lenni”, mondta Sándor. „Nem szeretném abba a tévhitbe ringatni magam, hogy majd máskor, majd később. Meg akarom ragadni a ma lehetőségét. Szeretnék igent mondani Isten hívására, bárhová is vezessen. A majdnem nem elég. Ne legyél majdnemember, akinek majdnem sikerült, majdnem megcsinálta. Törekedj a teljességre!  Legyél százszázalékos a saját helyeden. Isten ki tud egészíteni ott, ahol önmagadtól nem lennél teljes!”  

Sándor szavai jutottak eszembe, amikor ma visszaemlékeztem arra a tizenkilenc évvel korábbi segélyakcióra, amit a Fejér Megyei Hírlap sokszáz jószívű olvasója is támogatott. Figyeltem, amint az alkonyatban lassan elolvad a délelőtt hullott hó, mélyet szívtam a Velencei-tó felől áradó hűvös levegőből, és az eltelt évekre, barátom elmúlt életére gondoltam. Felnéztem az égre és én – hozzá képest egy majdnemember – a felhők között az ő arcát kerestem.