Lakat Ferenc műlábbal járta be a fél világ barlangjait

Bejárta a fél világ barlangjait Kambodzsától Kínán át Olaszországig. Mivel a barlangászoknak könnyű munka az ipari alpinizmus, égbenyúló tornyok acélszerkezeteinek összeszerelésén is dolgozott. Egyébként 18 évesen, betegség miatt elveszítette a bal lábát, de ő ezt nem tartja olyan lényegesnek.

Lakat Ferenc Ajkán gyerekeskedett, egy tömbházban élt a család. A felső szomszédjuk a bakonyi barlangkutatók vezetője volt. Természetes volt, hogy elvitte olykor túrázni a környékbeli srácokat.

Ferenc bátyja, István már felnőtt volt, amikor ő még csak vágyott arra, hogy végre mehessen ő is a nagyokkal. Példaképeként nézett föl a testvérére.

Amikor 12 éves korában először engedték el a szülei a barlangászok csapatával, rögtön mély vízbe került, vagyis mély barlangba.

- Egy kutatótáborba mentük a Kab-hegyre, ahol a Fortuna nevű barlangot tártuk fel. Illetve akkor az még csak egy víznyelő volt, szóval azt próbáltuk feltárni. Amikor megnyílt előttünk a barlang bejárata, láttuk, irgalmatlan keskeny, szűk a nyílás. Nem fértek be a nagyobbak, a felnőttek. Én vékony, alacsony gyerek voltam. Rám néztek a többiek, aztán össze. Kisvártatva rám kötöttek egy kötelet, s elláttak egy jó tanáccsal: „ha bármi baj van, kiabálj!”. Gondoltam, ezzel nem lesz probléma, mentem – így esett, hogy a kis Feri olyan helyre tette be a lábát, ahol előtte emberfia soha nem járt.

Ez kitörölhetetlen nyomott hagyott benne. A barlangászat szerelmese lett.

Rendben teltek az évek, mígnem egy súlyos betegséggel diagnosztizálták. Rák. Csontrák. Pár évnyi kórházi kezelés után arra jutottak az orvosok, hogy amputálni kell a bal lábát, különben meghal.

- Nyilván kamaszként, amikor éppen a csajokat kívántam volna kergetni, ez az egész letaglózott. Ebből már nem lesz normális élet, gondoltam. Tele voltam önsajnálattal – elevenítette fel a három évtizedes érzéseit.

Úgy fél évig uralkodott rajta a depresszió. A mély veremből barlangász barátai húzták ki. Hívták, menjen velük föl a Kab-hegyre. Ha más nem, őrizze a tábortűz lángját.

Velük ment. A társai kitették a táborhelyen, s leautóztak a faluba a többiekért. Ferenc egész nap várta őket vissza, de csak nem jöttek. Ősz volt, délelőtt 11 óra, hideg. Napnyugta környékén becsapottan és szomorúan elindult lefelé a hegyről. Tudta, 350 méteres szintkülönbséget kell leküzdenie. Otthonától 11 kilométerre távol. Megvolt már a műlába, de nem szívesen használta. Körülbelül 6 és fél óra alatt, éjfélre ért le a hegyről, Még elérte az utolsó buszt.

- Irgalmatlanul haragudtam mindenkire – mondta erről. – A későbbiekben viszont kiderült, a barátaim végig ott voltak mögöttem. Arra vártak, hogy elinduljak – nem hagyták cserben.

Pár héttel később maga is belátta, ha ezt meg tudta csinálni – ráadásul nem is volt olyan nehéz -, akkor talán többre is képes lehet.

Bele is vágott a természetjárásba. Kéktúrázni kezdett, s újra járta a barlangokat is. És ment, jól ment. A műtét után három évre már a franciaországi Pierre-Saint-Martin barlangban volt. Ez egy több tíz kilométer hosszú, híres barlang. S jöttek sorban a nagy barlangok szerte a világban: Kína, Kambodzsa, Erdély, Olaszország...

Később ipari alpinistaként kamatoztatta a hobbija során megtanultakat. Sok társa csinálta ezt, hiszen majdnem ugyanaz a kötéltechnika szükségeltetik a barlangban való mozgáshoz, mint az alpinisták munkavégzéséhez.

- Az egész életemen át végigkísért a szerencse. Mindig olyan emberekkel találkoztam, akik feltétel nélkül elfogadtak, és nem vonták kétségbe azt, hogy én képes vagyok megcsinálni azt a feladatot, amit rám bíztak – mondta. – Én teljesen teljes életet élek, sőt... Apa nem mozgássérült, csak hiányos. Ezt Edina, a nagyobbik lányom szokta mondani – s Ferenc valóban nem tűnik úgy, mint aki segítségre szorulna. Legfeljebb a családja, a szerettei támogatására.

Iszkaszentgyörgy szélén élnek. Feleségével, Berki Lilla népdalénekessel közösen építették föl a házukat.

- Itt iparos nem volt. A hatméteres vasbeton gerendákat ketten cipeltük föl a padlásra. A nyári reggeleken a madarak énekére ébredünk. Városi ember nem nagyon tudja elképzelni, hogy az milyen érzés. Vagy az illatot, amely itt körülvesz bennünket – áradozott az otthonukról.

Ferenc öt gyermek édesapja. – Barlangászat, alpinizmus, ugyan, az mind semmi. A gyereknevelés extrémebb bármelyiknél – mondta nekünk nevetve, kezében néhány hetes lányával, Ilkával. Közben a kétéves Matyit figyelte, aki éppen kimászott az etetőszékből, Nagy a mozgásigénye. Az apjára ütött.