A fehérvári Marika néni fél lábon is végigcsinálja

Marika néni és a kanapé története

Marika néni története a mi szempontunkból itt kezdődik és ott, amikor leülünk a kanapéjára az otthonában. Meglepően magas és kényelmes darab, mondja kollégám, nem is sejtve, hogy fontos momentumra tapintott. A városszéli lakónegyed hatodik emeletén élő ma is igen szép hölgy műlábbal és járókerettel fogad, férje segítségével. Mosolyog, és szemében most is ott a fény – talán ennek a kis sugárnak is köszönhető az az örök derű, motiváció és reményteli élet, amely a sorsát övező tragikus helyzetekben is mindig erőt adott neki.

– Na látja, a kanapé az egyik, amely miatt azt gondolom, hogy még az ilyen tragédiákban is, mint az enyém, mindig van segítség! – mondja szívbetegségéből adódóan kicsit elfúló, csendesedő hangon.

– Az eltávolító műtét után, amikor hazatértem, sehogy sem volt jó. Alig tudtam például felállni a kanapéról. És a fiatalember, akit megkértünk, hogy segítsen, szinte azonnal jött, vitte, és lábakat szerelt az ülőalkalmatosságra. Nagyon boldog voltam tőle, és talán azóta még az álmom is jobb rajta! – lelkendezik a hölgy, és sorolja tovább, kinek milyen támogatást köszönhet. Merthogy Marika nénit azért látogattuk meg, mesélje már el, mi az, ami segített neki talpra állni – hát ugye, az ő helyzetében főként átvitt értelemben. De kiderül, neki bizony a való életben is az most a fő dolga, hogy talpra álljon – és az egészséges mellett megtanulja használni a műlábat is.

Segítők mindenfelől

Nagyon fáradságos és fájdalmas feladat ez, s közben még az új élethelyzetet is el kell fogadnia. A novemberi műtétet követően még sokáig éltek benne ugyanis az automatizmusok: például pillanatokra elfelejtette, hogy a lába csonka és nem ép – ezért próbált rálépni, több nagy eséssel koronázva meg a tanulási időszak tapasztalatait. Az elmúlt hónapok történeteit mesélve Marika néni életében rendre feltűnnek a segítők: a nővér, akiről a műtét utáni fájdalmas pillanatokat követő enyhülés időszakában sem feledkezett meg. A doktornő, aki szigorával rávezette, igenis minden nap rá kell állnia a műlábra, különben nem kap mopedet. A férfi, aki új protézist készített neki, mert a régi kényelmetlen és fájdalmas.

– Nem igaz, mennyi örömet okoztak ezek az emberek nekem, olyan jó látni, hogy tényleg törődnek azzal, hogy egy ilyen „vénasszonynak” kényelmes legyen az élet – mondja, s hangja hálával teli. Sajnos azonban nem minden olyan gördülékeny, mint lehetne: Marika néni elmondja, a szükséges fürdőkád-átalakításhoz kapott támogatáshoz még mindig nem jutottak hozzá, hónapok óta „ül rajta a bank”. Pedig nem nehéz belegondolni, micsoda megpróbáltatás minden nap a ki- és bejutás a fürdés során. De Marika néni azt sem érti, miért nem lát soha az utcán féllábú nőket. – Olyan érzésem van, hogy szégyellik magukat. Sokakról hallok, akik belefásulnak, megkeserednek, és ki sem mennek az utcára… Pedig nem kellene, hogy így legyen! Az élet még nem áll meg azért, mert valaki elvesztette egy lábát!