Miehle Béla a katedrára föllépve ismerte fel: a tanárság az ő hivatása

Miehle Béla tősgyökeres vértesboglári, ma is a szülői házban élnek a feleségével, aki szintén a faluban született. A nyugalmazott matematika-fizika szakos általános iskolai tanár, aki hatvan éve szerezte meg a diplomát, sváb családban született, és – mint elmondta – 1946-ig, 14 éves koráig alig tudott magyarul. 1944-ig ugyanis német nyelven zajlott az oktatás a helyi iskolában. Családja – szülei, bátyja, ő és a velük élő nagymama – rákerült a kitelepítendők listájára. Azt, hogy aztán végül mégis maradhattak a szülőföldön, Miehle Béla annak tudja be, hogy a nagyszülők az első világháború előtt kivándoroltak, és édesapja Amerikában született. Két éves volt, amikor 1905-ben hazajöttek.

Vértesboglárra egyébként betelepítés is folyt több hullámban: erdélyi, matyóföldi, felvidéki családok érkeztek a községbe. A szép szobába kerültek a „gyüttmentek” , a háziaké a hátsó szoba maradt. A konyha közös volt, megesett, hogy egymásét ették meg – mesélte Miehle Béla, akivel a házuk udvarán, az árnyas szőlőlugas alatt beszélgettünk.

A gyémántdiplomás pedagógus 1946-ban végezte el az általános iskolát, majd géplakatos szakmunkás bizonyítványt – ahogy akkor nevezték: segédlevelet – szerzett. Így munkáskáder lett a parasztfiúból, aki matematikából és fizikából ezt követően szakirányú érettségit tett.

Már géplakatosként gépészmérnök szerettem volna lenni, de a szakérettségit követően közölték velem: tanárra nagyobb szükség van

– jegyezte meg az idős férfi. Felsőfokú tanulmányait egy ízben két évre meg kellett szakítania, mert 1954-ben megbetegedett az édesapja és helyette neki kellett vinni a gazdaságot.

1958-ban, a diploma kézhezvétele után Pusztavámon kezdett tanítani. Mór és Pusztavám között választhatott. Utóbbi azért volt neki szimpatikusabb, mert az még inkább sváb volt, mint Mór. Pusztavámon bányászok éltek, közülük kevesebbet telepíttek ki – mondta el Miehle Béla, aki nagyon jól érezte magát a községben, el sem jött volna onnan semmi pénzért, ha nem üresedik meg 1960-ban egy álláshely a szülőfalujában. Vértesbogláron matematikát, fizikát és politechnikát tanított. 1969-ben lett az iskola igazgatója, amit 1992-ig, nyugdíjba vonulásáig irányított.

– Azt mondta, igazából gépészmérnök akart lenni. Mi tartotta akkor mégis a tanári pályán? – tudakoltam.

– A záró tanítás alkalmával dőlt el a sorsom. Amikor ugyanis fölléptem a katedrára, hirtelen felismertem, megértettem, hogy nekem ez a hivatásom – hangzott a felelet.

Ezen a ponton Miehle Béla felesége, Nágl Anna is közbeszólt, akivel 57 éve házasok. Elmondta, hogy a férje nagyon szereti a gyerekeket. Ő próbálta rávenni, hogy hagyja ott az iskolát, helyezkedjen el géplakatosként, hiszen vasasként többet keresne, a férfi azonban hallani sem akart erről.

– Nyaranta is tele volt az udvarunk gyerekkel. Miután pedig a férjem nyugdíjba jött, a szeptemberi iskolakezdéskor több hétre el kellett utaznunk itthonról azért, mert Bélának nem lett volna nyugta itthon – tette hozzá a feleség.

Miehle Béla azonban nem csak a vértesboglári iskolát vezette, de – párhuzamosan – a falut is. 1975 és 1977 között társadalmi megbízatású tanácselnökként, 1977 és 1990 között pedig, amikor Csákvárhoz csatolták a települést, elöljáróként.

Miért vállalta el? – kérdeztem tőle.

Megunta, hogy 1946 óta nem jutottak szóhoz a község vezetésében a svábok – ezt válaszolta.

Miehle Bélát egyébként 2004-ben Vértesboglár díszpolgárává választották.