„Reméltem, hogy nem túl öreges, amit csinálok” – Sági Zoltáné lett a Nívódíj

Bár napjainkban szinte minden a koronavírusról szól, nem szabad megfeledkeznünk az 1848-49-es forradalom hőseiről, ahogy arról sem, hogy március 15-e egyben a szabad sajtó napja is. 1848-ban ezen a napon nyomtatták ki az első szabad magyar sajtó termékeit, a tizenkét pontot és a Nemzeti dalt.

A Fejér Megyei Hírlap szerkesztőségben megjelenteket Nagy Zoltán Péter főszerkesztő köszöntötte, majd beszédében méltatta Sági Zoltánt, aki a kollégák szavazatai alapján a hírlap Nívódíját az idei évben kapta. A díjazott a rá jellemző humort bevetve, komoly matematikai számításokkal próbálta leplezni örömét.

Sági Zoltán már az 1980-as években, a Pannonhalmi Bencés Gimnázium tanulójaként alapított egy rövid életű diákújságot, melyben kritikus hangvételben írt az iskola és a szerzetesi világ belsű működéséről. Egy napon Korzenszky Richárd atya aztán közölte vele, hogy amíg nem lesz kitűnő tanuló, addig nem folytathatja az újságot. Sági állítása szerint akkor tanulta meg, hogy először legyen jó, és csak utána kezdjen el írogatni, a kritikus attitűd azonban a mai napig benne van.

Viszonylag későn, 35 évesen dolgozott először a médiában, egyetemi tanulmányainak utolsó évében, ahol két éven át írt. Nagyon tetszett neki ez az élet, de a sors úgy hozta, hogy „átköltözött” az üzleti világba. Három évig élt Németországban, majd családi okok miatt, 2016 végén tért vissza Magyarországra. Ekkor talált rá a Fejér Megyei Hírlapra, ahol 2018 márciusa óta olvashatók írásai.

Több szállal kötődik a város irodalmi és kulturális életéhez, hisz középiskolás korában már verseket írt, érettségi vizsgája után az elsők Bakonyi István jóvoltából a Vörösmarty Társaság akkori lapjában jelentek meg. 19-20 éves korában meghívták költészet napi műsorokba is, majd Bakonyi beajánlotta őt az akkoriban induló Fehérvári Héthez újságírónak. 1989 márciusában született meg első írása.

„Vagyok-e elég jó?”

Két évnyi munka után kollégái máris úgy érezték, ő érdemli meg az idei Nívódíjat. Amikor arról kérdezem, hogy milyen érzés volt meghallani a nevét, szerényen válaszol:

– Érdemtelennek tartom magam a díjra, főként azért is, mert látom a kollégáimat, a precízségüket, azt az energiabefektetést, mellyel a munkájukat végzik, a kifinomultságokat, a termékenységüket. Folyton lelkifurdalásom van annak kapcsán, hogy vagyok-e olyan jó, mint a fiatalok, akik tele vannak energiával. Egy újságíró szempontjából nagyon fontos, hogy jó kérdéseket tegyen fel, lássa a körülötte zajló világot. Nekem ez egy folyamatos kérdőjel volt, és csak reméltem, hogy nem túlságosan „öreges”, amit csinálok. Mindeközben persze rendkívül ösztönző ilyen fiatalos közegben dolgozni.

Nem csak az írás létezik

Gyerekkora óta szenvedélyes gitáros, ami odáig fajult, hogy egy nap elkezdett gitárokat faragni, főként azért, mert annak idején nem lehetett mindenfelé kapni őket. Állítása szerint a padlása tele van száradó, minőségi fákkal, ha éppen ahhoz van kedve, nekilát és farag. Mint mondja, a fizikai munka felszabadítja a gondolkodást.

Akkor ezek szerint a mai napig jól gitározol? – szegezem neki a kérdést, mire hangos nevetés a válasz.

– Szeretek gitározni, ha egyedül vagyok, nincs is lelkifurdalásom miatta.

Másik szerelme a fotózás, mely az újságírói munkánál is hasznos, így mondhatni a hobbija egyben a munkája is.