Enyingi földben nyugszik a református művészeti és általános iskola alapítója

Zoltánnal éppen két évtizede találkoztam először a Tinódi Lantos Sebestyén Református Művészeti Iskola hagyományos tavaszi népdaléneklő versenyén. Az ifjú dalosok éneke beragyogta szívünket, lelkünket – a megannyi kis pacsirta trillázásának Tavaszy Noémi színes grafikái szolgáltak hiteles díszletként. A díszterem azóta már Hajdú Zoltán nevét viseli.

Eszembe jut egy nyári tábor is, ahol az esti tábortűznél közösen szalonnát sütöttünk; egy ifjúsági találkozó, ahol kislányomat Zoltán rögvest „besorozta” az egyik helyi csapatba; egy hosszabb beszélgetés a kistemplomi kiállító térben, melyet bölcs intelmei kereteztek. Egy határon túli testvérgyülekezeti látogatás alkalmával felemlített visszatérő szava járása: „Szép hazánk szebbik felében…”

Hajdú Zoltán – Enying és a kalotaszegi Bánffyhunyad díszpolgára – 29 éven át élt a mezőföldi kisvárosban. Igarról 1979-ben költözött feleségével, Éva asszonnyal és három gyermekükkel Enyingre, ahol még két gyermekük született. Gyülekezetépítő munkája példaértékű volt, sokrétű lelkészi és közéleti munkája az 1990-es évektől túlnyúlt a település határain.

A rendszerváltást követően helyben önkormányzati képviselősége mellett alpolgármesteri feladatokat vállalt, és két cikluson keresztül országgyűlési képviselőként a „nagypolitikában” is hallatta hangját. Amint lehetőség nyílt rá, 1996-ban életre keltette a gyülekezet 1948-ban bezárt iskoláját, a Tinódi ezzel hazánk első egyházi fenntartású művészetoktatási intézménye lett, 2002-től kezdődően pedig újraindította az általános iskolai oktatói-nevelői munkát is.

Enyingen 2008-as nyugdíjazásáig szolgált lelkészként. Iván Géza lelkésztől és Szabó Szilárd iskolaigazgatótól tudjuk, hogy számos egyházmegyei, egyházkerületi és zsinati tisztséget is ellátott. Nyugdíjba vonulása után is tevékenyen ápolta gyülekezeti és azon belül iskolai kapcsolatait – nem volt olyan év, hogy több alkalommal vissza ne tért volna a városba, az övéi közé. Emellett gyermekkori gyülekezetében, a fővárosi Salétrom utcai egyházközségben is rendszeresen hirdette a megváltó és feltámadt Jézus Krisztus örömhírét.

Többször mondta: ne hívják őt nyugalmazott lelkésznek, mert egy lelkipásztor soha nem megy nyugdíjba…