Maroknyian, maszkban járták Válban a templomi keresztutat nagypénteken

Nehéz újra és újra átélni, a keresztény világ milliószor megtette már a kétezer év alatt. Jézus Krisztus keresztre feszítése valószerűtlen borzalom és önmagában reménytelenség lenne, ám áldozata nem volt hiábavaló. Nagypénteken a néma templomokban nincs örömünnep, ám annak, aki szereti Jézust, aki emlékszik e rettenetre, annak maga a reménység ez az esemény. Túléltük, Jézus feltámadása a megfagyott keresztény szíveknek is erőt ad – ezt hajtogatjuk magunkban vagy hangosan, kételkedve vagy sírva a bizonyosságtól. De péntek még a gyászé.

Válban az Ürményi család által emelt óriási templomban a nagypénteki keresztútjáráson alig húszan voltunk, s csak bent történhetett a tizennégy stáció felelevenítése. A szenteltvíztartóban fertőtlenítőt tartalmazó palack, a Covid ellen, az egészség érdekében. A Hétfájdalmú Szűznek szentelt, 1824-ben elkészült szakrális építmény a mai Magyarország kilencedik legnagyobb temploma. Belső kálváriája modern alkotás, a tizennégy állomást egy autodidakta szobrásznő, Till Arany készítette az 1970-es években – a klasszicista belső térben az egyszerűségében is kifejező sorozat. A fémtestű Krisztus valódi fakeresztet hordoz, háromszor elesik vele, majd megfeszítik őt a tizenkettedik stációnál.

Az alig húsz keresztútjáró többsége tizen-, huszonéves fiatal, az utána következő „csonka misén” is ők vannak többen. Dudásné Viktóri Katalin hatgyermekes édesanya, a váli katolikus egyházközség elkötelezett híve minden alkalmat megragad a helyi értékek tudatosítására. Elmondja kint, míg Kovács Zoltán plébános megérkezik Martonvásárról, hogy egymillió téglát gyúrtak a váli lányok, asszonyok a templomhoz, amit kiégettek a helyi téglagyárban anno. A kétszer tizenhatos padsorokban most elszórtan ülnek, maszkban mindenki, lényegében egy padban egy család – egy édesapa és négy gyermeke, szülők három gyermekükkel, magányos imádkozó. Van hely bőven. A legidősebbek hiányoznak, pedig ők a biztos templomjárók, de ma vigyáznak-vigyázunk rájuk.

A keresztútjárást Ruff Tamás és Jagicza György lelkipásztori kisegítők vezetik. A képeknek és filmeknek (is) köszönhetően elég belegondolni a világtörténelem egyik legismertebb történetébe, összeszorul a szívünk. Nagypénteken úgy tűnik, nincs vigasz, a megalázott, meggyötört, vérben fetrengő Jézus szinte némán elszenvedi a kínhalált. Innen indul a kereszténység diadalútja. Ellentmondások, vargabetűk, gyalázatos és felemelő évszázadok után az örök Jézus Krisztusban bízó százmilliók megtartó hitével, a 21. századig. Minden stációnál térdet hajtanak, elimádkozzák a Miatyánkot és az Üdvözlégyet, a 78. ének hangzik „Szívünk, lelkünk most kitárjuk / Útad, Jézus veled járjuk…”

Kovács Zoltán plébános szóban idézi meg a Passiót, a szenvedéstörténetet. Nem direkt módon utal a járványra, de a párhuzam kétségtelen. „A veszteségek hatására a remény és a lelkesedés megkopik. Ám Isten mellénk áll, s átéli velünk a csapások kudarcát. A jó és a rossz küzdelmét olykor sematikusan éljük meg, s magunkat örök vesztesként állítjuk be. Volt-e értelme a kereszthalálnak? Mi jó születhetett ebből? A megváltó Krisztus, a kereszten függő Jézus e tragikus nagvpénteken a feltámadás, a bizalom és a remény maga”, folytatódik a gondolat a kereszt alatt. E lassú és szorongásos tavaszi csendben csak gondoljuk tovább.