Bernert Zsolt: A nemzetnek nincsenek határai

Úgy tudom, ön találta meg újra a verebi honfoglaló vitéz koponyáját, mert az egy időben eltűnt a múzeumi útvesztőkben. Ez miként történhetett meg?

– A verebi honfoglaló vitéz koponyáját nagyon sokáig Bartucz Lajos antropológus szakember tartotta magánál, de az ő halálát követően, valamikor az 1960-as években ez a lelet eltűnt, nem találtuk meg. Aztán egyszer Budapesten, az Eötvös Loránd Tudományegyetem pincéjében ezerötszáz koponyát kellett átvinni az egyik helyről a másikra, és szerencsésen előkerült ez is. Ez nagy öröm, mert sok évtizedig nem tudta a tudomány vizsgálni ezt a nagyon fontos leletet.

Azóta azonban ez a koponya nem kevesebbet bizonyít, mint azt, hogy abban az időben nemcsak hadviselésben, de orvoslásban is a világ élvonalában voltunk. Túlzok?

– Egyáltalán nem, hiszen a koponyán egy hatalmas, több mint tíz centiméteres műtétnek a nyoma látszik. Látjuk, hogy abban az időben eltávolították a koponyacsontot, és a koponya legfelső részén látszik az is, hogy megindultak a gyógyulási folyamatok. Ez sajnos nem tartott sokáig, de nem tudjuk azt, hogy milyen egyéb sérülései lehettek akkor a magyar vitéznek, és miben halt meg végül, de az bizonyos, hogy a műtétet mindenképpen túlélte. Az egykori régészeti feltárás során előkerült az az ezüstlemez is, amely a fejsérülést fedte. Ezek az ezüst, néha aranylemezek túlságosan vékonyak ahhoz, hogy hatékony védelmet biztosítsanak a sérülés számára, azonban tökéletesen alkalmasak arra, hogy meggátolják a fertőzést. Ma ugyanezt az eljárást használja az orvostudomány. Tehát ott, ahol nem lehet a sebet összevarrni egy fertőzéstől való aggodalom miatt, például egy kutyaharapás esetében, ahol a nyállal kórokozók juthatnak a sebbe, vékony ezüsthálóval fedik le a sebet. Tehát mondjuk ki, ezeregyszáz évvel ezelőtt, a honfoglalás kori magyarok ugyanezt az eljárást alkalmazták.

Miként fordulhatott elő, hogy egy ilyen fontos lelet, azaz maga az ezüstlemez eltűnik, és éppen Bécsben?

– A bécsi világkiállításra még kivitték, nincsenek már források, csak annyit tudunk, hogy onnan ezt már nem kaptuk vissza.

A mi verebi hős katonánk sok hadjáratban vehetett részt és harcolhatott dicsőségesen, ezt a sírban talált pénzérmék bizonyítják. Hitelesen?

– A verebi egy klasszikus, részleges honfoglalás kori temetkezés. Ez azt jelenti, hogy a halotti tort megülték, a lovat a kor szokása szerint elfogyasztották, majd a ló lábait és a koponyáját bőrbe csomagolva helyezték a halott mellé. Ez egy nagyon elterjedt temetkezési szokás volt a honfoglalás korában. Más népek abban az időben egész lovat temettek el, de ez nem volt jellemző a honfoglaló magyarokra, megint mások a lóból nem tettek a sírba semmit, csak szimbolikusan jelent meg az állat a temetésen. A mi őseinkre az volt a jellemző, hogy a ló egy-egy testrészét helyezték el a harcos mellé, ezért nevezzük ezt az eljárást részleges temetkezésnek. Előkerültek a halott öltözetéből fémek, s ezek átvészeltek ezeregyszáz évet: kifinomult, egységes kultúrára jellemző ábrázolások láthatóak a lószerszámokon, az övek csatjain, de annak idején találtunk olyan fémpénzeket is, amelyeket a katona vagy zsákmányolt, vagy zsoldként kapott, de esetleg az is megtörténhetett, hogy díszként gyűjtötte össze és hordta a ruháján. Ezek legkevesebb tizenkét hadjáratot bizonyítanak. Mivel tudjuk, hogy abban az időben mettől meddig használtak egy-egy pénzérmét, ezek alapján elég jól be lehet azonosítani, hogy a vitéz merre járt: az például biztos, hogy 915-ben még élt. Ez azért nagyon fontos, mert okkal feltételezhetjük, hogy a 907-es pozsonyi csatában is részt vehetett. Tehát egy igazi hőssel van dolgunk.

Tudja, mi lehetett a rangja?

– Nagyon lényeges lelet került elő még akkor is, ha nem látunk olyan rangjelzéseket, amelyek a hadseregparancsnokokra jellemzőek voltak. Szerintem ezért ő feltehetően a főparancsnok alatt szolgáló valamelyik fontos tiszt lehetett, a mai értelmezésben őrnagy vagy alezredes.

Ha már a pozsonyi csata szóba jött… Úgy tudom, ha azt elveszítjük, nekünk végünk.

– Ez teljesen helytálló vélemény. A pozsonyi csata nagyon fontos ütközete volt a Kárpát-medencét megszálló magyaroknak, hiszen a legnagyobb konfliktusunk a Német-római Birodalommal alakult ki. A németek kelet felőli áramlásként, mi nyugati területhódításként fogtuk fel a helyzetet. Ez nyilván hozta magával a konfliktusokat, amit színezett a vallási ellentét is, hiszen akkor mi még elsősorban természeti, „pogány” vallást gyakoroltunk, míg kifejezetten keresztény vallás volt jellemző a Német-római Birodalomra és az abból keletkező utódállamokra. Nagyon fontos csata volt: ha azt elveszítettük volna, egészen biztos, hogy a Dunától nyugatra nem tudunk megmaradni.

Térjünk vissza a kalandozások korára. Engem személy szerint már a szó, a „kalandozás” maga is sért… Nem kellene kiirtani a közbeszédből?

– De, mindenképpen, hiszen azt sugallja, hogy ez csak a rablásról szólt, arról, hogyan lehet a környező országokat kifosztani. Ám ennél sokkal több történt. Régészeti bizonyítékai vannak annak, hogy valójában a környező országokat feltérképező katonai vállalkozásokat indítottunk. Ezek azt célozták, hogy a magyar nagyfejedelemség pontosan tisztában legyen azzal, milyen népek veszik körül, s ezeknek milyen katonai forrásai vannak, mennyire lehetnek veszélyesek. Ismerjük a mondást, hogy határai csak az országnak vannak, a nemzetnek nincsenek. Ők, azaz a mi elődeink nemzetben gondolkodtak, és ezt akkor is kijelentem, ha elvileg a nemzet fogalma csak sokkal később született meg. Abban az időben még nem voltak határkövek, a birodalmat egy gyepűrégió övezte körül, és ezt folyamatosan „monitorozták”: ha azt érezték, hogy egy erős ellenfél készülődik a magyar birodalom ellen, akkor azt egy-egy hadjárattal elkezdték gyengíteni. Eljutottak ezek során Hispániába, az óceánig, Bizáncba, Szicíliáig, bejárták Európát. De ez ezért, katonailag volt fontos.

Miért van, hogy nálunk mindig csak a katonai, történelmi kudarcokat emlegetik még akkor is, ha azok valójában nem voltak vereségek?

– A sikereinket nagyon pontosan kellene értékelni. Egy aktuális példa: kijutott az Európa-bajnokságra a magyar labdarúgó-válogatott, s két nagyon erős válogatottal, a franciával és a némettel játszott döntetlent, s így volt ez a 84. percig a portugálokkal szemben is. Kiestünk, azaz utolsó helyen végeztünk a csoportban. Ám ezt semmiképpen sem szabad kudarcként megélni, bár a számok azt mutatják, mert három fantasztikus mérkőzésen vagyunk túl. Ugyanez a helyzet a csatáinkkal, a mongol dúlástól Mohácsig, vagy 1849-ig. A nemzet megmaradt, a nemzet talpra állt annak ellenére, hogy nekünk mindig szuperhatalmakkal kellett szembenézni olyan helyzetekben, ahol végül mindig csak a matematika győzött. Nem a kudarcot, hanem a sikert kell néznünk, mert abból tudunk építkezni. Most is ez a helyzet. Nem mi vagyunk a világ legnagyobb nemzete, de vannak nálunk sokkal kisebbek is. Szuperhatalmak vesznek körül minket, az ő érdekeik azonban ellentétben állnak a mi érdekeinkkel.