Ablak a Nyugat, és a Szabadság felé

Pista bácsi igyekezett kicselezni a zavaróadókat, és így a hangtöredékekből raktuk össze a szavakat, a szavakból a mondatokat. A Szabad Európa Rádió adását hallgattuk. Az egyik este Pista bácsi meglepő hasonlatot használt: – Látod, hallod, ami itt történik, olyan, mint az a négylábú hokedli, amin ülsz. Az egyik láb mi vagyunk, a hallgatók, a másik a műsorok készítői, a szerkesztők és a harmadik, akik ezt a hangzavart keltik az elhárító tisztek, az ÁVO. – És mi a negyedik láb? – kérdeztem. – Az vagy te. Hogy nem hallhatjuk tisztán az adást, az azért van, mert az ÁVO valahova ide, Székesfehérvárra is telepített egy zavaróadót. Ezek az adók a hidegháború vasfüggönyei.

Ezeket a kifejezéseket még nem értettem. De az biztos, hogy mivel Pista bácsiék Székesfehérváron laktak, így a két fogalom, a csirkepaprikás és a Szabad Európa Rádió korai emlékeimben a város nevéhez kötődtek.

Még hatéves sem voltam, amikor a magyar adás beindult. A kelet-európaiak gyorsan megtanulták a rádió nevét. Híre azért terjedt el olyan gyorsan, mert más nyugati rádiók – mint a BBC, az Amerika Hangja, a Deutsche Welle vagy a Vatikáni Rádió – műsorával ellentétben – a SZER egész nap és több különböző hullámhosszon sugárzott. Amikor a zavarás egyik frekvencián lehetetlenné tette a műsor hallgatását, az emberek megpróbálták egy másikon.

Nem tudom, pontosan mikor kezdtem valóban „hallgatni” a SZER-t. Apámnak volt egy nagy rádiója, ami az ágyamnál állt. Esténként, amikor lefeküdtem, lassan végigpásztáztam és belehallgattam a világ hangjaiba. Könnyű volt felismerni, hogy melyik állomás a SZER hullámhossza, mert azon néhány szótól eltekintve, többé-kevésbé dekódolhatatlan volt az adás, olyan erős volt a zavarás. Az esti program, az „igazat mondó” adó keresésével nagyon megváltoztatta az életemet. Először is a hírek teljesen különböztek azoktól a hírektől, amelyeket a magyar állami adóból lehetett hallani. Másodsorban a műsorok egy olyan világról számoltak be, ahol az emberek élték az életet. Itt volt utazás, divat, az emberek nevettek, voltak színes történetek. Budapesten szállodák vagy műemlékek előtt időnként látni lehetett külföldi rendszámú autókat, némelyikben fiatalok utaztak. Az autókból sugárzott a luxus. A bennük lévők mosolyukkal bizonyították, milyen lehet az élet azokban az országokban, ahol nem kell félniük a rendőrségtől, csak azért, mert szüleik nem kommunista párttagok. Hatéves koromban megtanultam úszni, hogy majd átúszhassak Jugoszláviából Olaszországba, ha egyszer a hatóságok engedélyezik Jugoszláviába utazásomat. A közvetlenül a nyugati országokba való utazás elutasítása nem volt kérdéses, mert sok családtagom Nyugaton élt.

Szerettem a rádiónál dolgozni. Mielőtt felvettek a SZER-hez, néhány évet Londonban már dolgoztam a BBC -nél. Meggyőződésem volt, hogy fontos, amit csinálunk. Beszámolni a világ eseményeiről a hallgatónak, aki talán soha nem juthat el azokra a helyszínekre. Azt csináltam, amit a legjobban élveztem. Olvastam és írtam egész nap. Nevetséges, de igaz: egy idő után azt reméltem, hogy mi rádiósok egyszer munkanélküliek leszünk, mert demokrácia lesz azokban az országokban, amelyekbe sugárzunk, így nem lesz szükség pótrádiókra. Ez alatt a 42 év alatt, amíg sugározta adásait, Kelet-Európában akár mellette, akár ellene volt valaki annak a szemléletnek, amit a SZER hirdetett, kevesen voltak, akik ne hallgatták volna.

A legtöbb politológus és egykori SZER-hallgató tud Georgi Markov 1978-as londoni meggyilkolásáról. Markov bolgár újságíró volt, és a bolgár kommunista vezetés viselt dolgairól indított sorozatot, amit a BBC-n és a Szabad Európán is leadott. Figyelmeztették, ha nem áll le, leállítják. Ezt meg is tették. Esernyővel mérget lőttek a lábába. Néhány héttel az eset után a bolgár vízilabda-válogatott Londonban játszott. Angliában még mindenki emlékezett Markov meg­gyilkolására. Az angol csapat tagjai a himnuszok lejátszásakor fekete esernyőt tartottak a kezükben. A bolgárok közül csak az őket kísérő, figyelő biztonsági emberek értették a szomorú viccet. És a tomboló nézők. De nem Markov esete volt az egyetlen erőszakos elnémítás. 1982-ben az autószerelő, akihez az autómat Münchenben vittem, egy magyar származású sváb fiú volt. 6-8 hetente látogatta meg magyarországi rokonait. Miután rendszeresen szervizelni kezdte az autómat, egyszer, amikor Magyarországra érkezett, letartóztatták. Elvették az útlevelét. Azt mondták, nem fogja visszakapni, amíg meg nem mondja, melyik útvonalon viszem a gyerekeimet az iskolájukba, és hogyan néz ki a házam belülről. Az autószerelő azt válaszolta nekik: – Honnan tudnám? Ő hozza hozzám a kocsit, nem én járok hozzájuk. – Ezután mutattak neki képeket, amelyek az otthonomban készültek!

Később megtudtuk, hogy Münchenben, a SZER-rel szemben lévő épületekből kelet-európai ügynökök állandóan filmezték, fényképezték, ki megy be a Rádióba. A hatvanas években ciánt találtak a Rádió menzáján lévő sóban. 1981-ben a rádió egy részét felrobbantották. A román részleg vezetőjét Münchenben megkéselték. Egy párizsi tudósítónőt elraboltak, majd megöltek. Amikor a kilencvenes évek elején először jártam ismét Magyarországon, az autóm első gumiját kilőtték vezetés közben. A felsorolás közel sem teljes. Tehát a SZER-nél végzett munka nem volt veszélytelen. Eltekintve attól, hogy az 1980-as évek végéig a rádiónál dolgozók nem utazhattak Kelet-Európába, és hozzátartozóik sem látogathatták meg őket.

Hatvan év múlt el azóta, hogy először hallgattam a SZER-t. Pista bácsi és nagynénémék már rég halottak voltak, amikor ellátogattam egykori házukhoz. A kis szürke ház előtt állva számomra az épület óriássá vált. Ablak lett a Nyugat, és a Szabadság felé.