Ünnepélyes, erőt mutató, méltóságteljes tüntetések voltak Fehérváron

Milyen indíttatással született meg a Fehérvári Polgári Védegylet?

– A szervezetet 2002-ben hoztuk létre, mivel elődjének, az 1994-ben megalakult Fehérvári Polgárok Egyesületének ellehetetlenítették a működését. A választásra, mint egy bolsevik hadtest, vezényszóra bejött vagy 30-40 ember, egy részüket sosem láttam. Azt mondták, ők is tagok. Ezek a „tagok” az akkori városvezetés oldalán álltak, akikkel az egylet kemény magja akkor szemben állt, többek között a királysírok fölé erőszakolt vashangár miatt. A bíróságon az egykori SZDSZ-es polgármesterjelölt bíró, Kozma Tamás úgy találta, hogy sokkal több tagja van az egyesületnek, mint a mi nyilvántartásunk szerint. Ezek után kénytelenek voltunk a régi tagok egy részéből és csatlakozókból megalapítani a Védegyletet. Nem akartunk pusztán virslievő és lecsófőző egyesület lenni. Komolyan vettük a lakossági érdekképviseletet, az épített örökség védelmét, akár konfliktusok árán is.

A Nemzeti Emlékhely ügye volt az első komolyabb kihívás?

– Igen, négy és fél éves küzdelem után siker koronázta vállalásunkat, elbontották a vashangárt. Úgy huszonöt-harminc kisebb-nagyobb demonstrációt szerveztünk a Romkertnél, és bár voltak igen kilátástalannak tűnő időszakok, jeles közéleti személyiségeket sikerült magunk mellé állítani: Melocco Miklóst, Kubik Annát, Bubik Istvánt, Tolcsvay Bélát, Fábry Sándort, Dinnyés Józsefet. Számomra ennek a kitartó küzdelemnek az erőt adó tanulsága az, hogy a dolgok megváltoztathatók, és még a bebetonozott rosszat is el lehet takarítani. Nem változott a véleményünk arról, hogy a felszentelt területen olyan környezetbe illő építészeti megoldást kell találni, amely méltó a királyi koronázások és temetkezések színteréhez. Az itt fellelt maradványokat nem külön múzeumban, hanem a helyszínen, akár részleges visszaépítéssel kellene bemutatni. A magánéletemet is érintette a Romkert körüli közszereplés. A Kincstári Vagyoni Igazgatóság Fejér megyei kirendeltségének vezetője voltam, de a demonstrációk megkezdése után nem sokkal, mondvacsinált ürügyekkel felállítottak székemből. A munkaügyi pert ugyan megnyertem velük szemben, de onnantól kezdve semmiféle állami hivatalra nem vágytam.

Mit érzett, amikor először hallotta az őszödi beszédet?

– Mérhetetlen felháborodást. Az ország radikális baloldali vezetése már akkor erkölcsi hulla volt a szememben, amikor a kettős állampolgárságért folyó népszavazás idején megtagadta és megalázta határon túli honfitársainkat. Ezeknek a báboknak kevés közük volt a magyar nemzethez, megbízóikat szolgálták, amikor kiárusították az országot.

Milyen volt a tiltakozások légköre?

– A hazudozó, nemzetgyalázó kormányfő elleni tüntetések hangulata ünnepélyes, erőt mutató és méltóságteljes volt. Azok a fehérváriak, akik a munkában is rendkívül fegyelmezettek voltak, akár gyárakban, közhivatalokban vagy a szolgáltatásban dolgoztak, példás magatartást tanúsítottak a szeptembertől novemberig naponta tartott tiltakozó megmozdulásokon. November után heti egyszer demonstráltunk, egészen a következő év júniusáig, amikor a tiltakozásnak ezt a formáját befejeztük. A provokátorok ott voltak közöttünk, de sikerült őket elszigetelnünk. Szép emlékeim vannak az értünk imádkozó felsővárosi fejkendős nénikről, a környékbeli falvakból rendszeresen érkező családokról, a verselőkről, a szép élethelyzeteket, vagy éppen küzdelmes sorsot mikrofonba mondó önvallomásokról. Erről a hangulatról megemlékeztem idén megjelent novelláskötetem Ügynök című írásában is.

Provokációk?

– Amikor több ezer ember vonult az MSZP irodájához, kevés lett volna a tucatnyi szervező, ha a provokátorok ablakbetörésre buzdító felszólításának felül a tömeg. De nem ült fel. Visszafelé az Oskola utcában is voltak vandalizmusra buzdító provokátorok. Ilyenkor a „mag” rá­zendített a Himnuszra, vagy a Boldogasszony anyánkra. A lejáratásra játszó szélsőbaloldal eszköztárához tartozott, hogy fekete ruhás, bakancsos, náci küllemű alakok álltak mögöttünk a Romkert mellvédjénél, vagy amikor a városban vonultunk, katonás rendben elénk futottak, hogy a fényképeken úgy tűnjön, a szélsőjobb masírozik. Az akkori egyik-másik médium örömmel közölt ilyen megtévesztő képeket. Saját szememmel láttam, hogy jól öltözött fér­fiak pénzt adtak „alkeszeknek”, és lökdösték őket felénk. A rendezőstáb környékén állandóan voltak téglák, egyenként vettek le bennünket kameráikkal. Újságban, telefonon rágalmaztak, egy sajtópert meg is nyertem, burkoltan vagy nyíltan fenyegettek. Mivel saját cégem alkalmazottja voltam, attól nem kellett tartanom, hogy kirúgnak a munkahelyemről. Jellemző, hogy többen úgy vettek részt rendezvényeinken, hogy sállal takarták az arcukat. A hangerősítéshez korábban a hangárellenes demonstrációink idején az egykori Centrum áruházból kaptunk áramot, később nem merték megadni ezt a lehetőséget. Spányi püspök úr szereltetett fel a püspökség falára egy konnektort, amit használhattunk. Ő az akkori folyamatokat erkölcsi szempontból értékelte és minősítette, gyakori jelenléte és bátor kiállása sok erőt adott nekünk.

Miként állt önökhöz a rendőrség?

– Mivel többségében a demonstrációs engedélyeket én kértem meg – szereztem ebben gyakorlatot a hangár elbontását követelő időkben –, tanúsíthatom, hogy a helyi rendőrség soha, semmilyen akadályt nem gördített rendezvényeink elé. Cserébe ügyeltünk arra, hogy fűszálat se tapossunk el, és megóvjuk azt, ami a miénk, megvédjük a garázdaságtól városunkat. Az egy más kérdés, hogy a rendvédelemnek egy másik ága beidézett március 15-e előtt, és több mindenről faggattak, mik a ter­veim, utazom-e Budapestre. De az a beszélgetés is tárgyilagos légkörben zajlott, a munkájukat végezték.

Ennyi év után miként értékeli a történteket?

– Az őszödi beszéd hatására az egész ország megmozdult, bizonyítva azt, hogy mindenféle tiltás és agymosás ellenére a szabadság és az igazság utáni vágyat semmilyen hatalom nem képes elnyomni nemzetünkben, még a terror eszközei­vel sem. Országszerte az igazság mellett kiállók hihetetlen önfegyelemről és állhatatosságról tettek tanúbizonyságot. A példa nemcsak Gyurcsány garnitúrájának szól, hanem minden olyan szándéknak, amely tisztességtelen eszközzel akar országot kormányozni. A technikának köszönhetően élő kapcsolatba kerültünk a nyíregyháziakkal, pécsiekkel, szekszárdiakkal, egy időben tüntettünk és köszöntöttük egymást. Erőt adott, hogy össze tudtuk hangolni tevékenységünket, például a félpályás útlezárások során. Az országos megmozdulás már a 2006-os önkormányzati választáson hatalmasat lendített az ellenzéken. A demonstrációs idők közelebb hozták egymáshoz az embereket. Esztergályos, orvos, pedagógus, gipszkartonozó, felsővárosi idős néni… Együtt voltunk a tömegben.

Mit vár a jövő évi választásoktól?

– Nagy a tétje! Folytatódik-e az országépítő és az ország érdekeit erősen képviselő politika, vagy egy Brüsszelt szolgaian kiszolgáló érdekcsoport, bábkormány kezébe kerül a hatalom, akik megint mindent eladnának. Már most a rezsicsökkentés ellen kampányolnak, és jó baloldali szokás szerint a multik helyett a háztartásokra, családokra tennék a terhet. Semmiképpen nem a baloldalt akarom bántani, tisztességes, erős és nemzeti elkötelezettségű ellenzékre szükség lenne, de nagyon hiányolom, hogy soraikban nincsenek Németh Miklósok, Pozsgay Imrék. Nem hiszem, hogy önmagában elegendő a választók bölcsességében bizakodni, sok rosszat elfelejtünk, a megkapott jót természetesnek vesszük, és ott van a velünk szemben álló külföldi és hazai erős média. Kevés azt hinni, hogyha az igazság velünk van, az már elegendő.