Idegen háború a Kárpátok előtt

Az ukrán határon még békeidőben sem lehet biztosra menni, hiszen akár Záhony, akár Barabás vagy éppen Beregsurány a helyszín, könnyen ott lehet ragadni a sor végén akár órákra is. Most, hogy Ukrajna komolyan hadviselő ország lett, még kiszámíthatatla­nabb lett minden. Mióta megindultak az oroszok keleten, háromszor léptem át a határt egy-egy segélyszállítmánnyal, és mindig más szabályok szerint. Első alkalommal Vargha Tamás külügyi államtitkárral utaztam, így könnyedén át- és visszaléptünk az átkelőknél, hiszen besorolhattunk a diplomáciai konvojba. Másodszor már egy órát tartott az út kifelé, ugyanannyit visszafelé, harmadszorra is hasonló volt a helyzet, pedig társaim közül kettőnél akkor is volt diplomata-útlevél.

Legutóbbi utamon egy amerikai került mellém a vezetőfülkébe, s miközben a másfél tonnás szállítmánnyal a mély kátyúkat kerülgettem, engem az agyvérzés kerülgetett. Úgy kezdődött, hogy megkérdezte az amerikai, merre vannak a hegyek. Mondom, úgy harminc kilométer keletre a Kárpátok, ott jöttek be a magyarok ősei több mint ezer éve. „Ukrajnába?” – kérdezte útitársam, nekem pedig megrándult a kezem a kormányon. Mondom neki, független Ukrajna mint olyan csak harminc éve létezik. Közben begördültünk a faluba, ahol ráböktem a magyar zászlóra, s ezzel teljesen megkevertem az újvilági embert, akinek hazája – attól tartanak Kárpátalján is a magyarok – sok bajt okozhat még az orosz–ukrán konfliktusban.

Miközben kiraktuk a segélyt, szót váltottam a helyiekkel. Megtudtam, hogy a legtöbben a katonaviseltek közül már elhagyták az országot (ha tudták), akik maradtak, azok igyekeznek nem mutatkozni. Gyakran előfordul ugyanis, hogy a katonaság körbezár egy-egy piacot, utcát, és akit igazoltatnak, annak mindjárt a kezébe is nyomják a behívót. Van, amikor csak otthagyják a ház kerítésénél. Minap a Kárpátaljai Magyarok Kulturális Szövetségének egyik alelnökénél rákérdeztem, de ő azt mondta, nem tudják, hány magyar harcol most a frontokon. Arra gondolok, ilyen a mi sorsunk: akárhány háború tör ki a régióban, óhatatlanul magyar kerül a golyók elé: így volt ez már a délszláv háború idején is. Ráadásul ott megtörtént, hogy magyar harcolt magyarral a horvát, illetve a szerb oldalra állva, illetve utóbbi esetben kényszerrel odasorozva.

Kétségtelen, hogy bölcs nép vagyunk, főként, ha bölcs kormányunk is van hozzá. Pontosan tudjuk, mi a különbség a drága telefonnal, sok pénzzel érkező huszonéves gazdasági szerencsevadászok agresszív inváziója és a valódi háborús menekültek között, akik legtöbbször anyák és gyermekek. Bár a mostani jelenségnek is vannak árnyoldalai. Például tudok olyan munkácsi roma csapatról, amelyik éjfélkor kiabálva követelte vendéglátóitól a működő wifit, később többször ki kellett hívni miattuk a rendőrséget, de aztán sikerült őket meggyőzni arról, hogy Németországban sokkal jobb. Tény, hogy nagyot alkot a magyar nép, ha a valódi segítség a tét, és ez komoly válasz a minket gyalázó nyugati médiának: nem mintha azt zavarná a tárgyilagosság kényszere. De természetesen nem minden roma követelőző, sokan nagyon hálásak a segítségért. Egy Zámolyra érkező csoport például úgy járt, hogy elszakadt tőlük egy tizenéves kislány, de annyira, hogy egyenesen Németországban, egy ottani menekülttáborban kötött ki. A polgármester segített, és ma már a lány ismét „itthon” van, biztonságos körülmények között.

Tiszabecs, Beregszász, Munkács szinte állandó logisztikai összeköttetésben áll a Baptista Szeretetszolgálat pákozdi logisztikai központjával, folyamatosan indulnak a szállítmányok a határ felé és azon túl is. Sok Fejér megyei önkéntes szolgál a határátkelőknél, például Tiszabecsen. Egyik este egy nyolc év körüli szőke fiú érkezett egy ukrán menekült családdal, az iskola tornatermében töltötték az éjszakát a segítőponton. A fiú valamelyik kijevi külvárosi házból több napon keresztül menekült a háború elől, mire megérkezett. A családjával a regisztrációt követően elfoglalta szálláshelyét, ettek és ittak, a fiú egyre jobb kedvvel járt-kelt az iskola aulájában kialakított közösségi térben. Melegítőt, lyukas zoknit és atlétatrikót viselt, szakadt papucs volt a lábán. Egy segélymunkás elment új ruhákért, miközben a fiú elmesélte a történetüket. Elmondta, hogy orosz harckocsik álltak be az udvarukba, és mindössze tíz percet kaptak arra, hogy összepakoljanak és elhagyják a házukat. Számukra akkor egy tízperces „humanitárius folyosó” nyílt ki, ezért történhetett meg, hogy a fiúnak csak az a ruhája volt, amelyikben megérkezett.

„Ne féljetek, tartsatok ki, az anyaország veletek van!” – üzente a kárpátaljai magyaroknak Orbán Viktor a választás éjjelén. A segítségnyújtás nemzetiségtől függetlenül folytatódik határon innen és túl, mert ezt követeli tőlünk most a történelem.