Tizenhárom éve, április 16-án lőtték le Bolíviában egykori szerzőnket, háborús tudósítónkat

Amikor először láttam az őszödi beszéd kiszivárogtatásának körülményeiről és az azt követő eseményekről szóló filmet, arra is figyeltem, vajon valamilyen módon megjelentetik-e benne az alkotók egykori barátom, Eduardo Rózsa Flores személyét és kísérletet tesznek-e rá, hogy beleszőjék a cselekménybe az ügyben játszott szerepét. Ebben csalódnom kellett, a titkosszolgálati jelentésben rögzített véleményével azonban szembesültem. Amikor ugyanis 2014-ben nyilvánosságra hozták a Nemzetbiztonsági Hivatal őszödi jelentéseit, azokban az szerepelt, hogy egy Guevara nevű célszemély – ezen a néven tartották nyilván Edut a hivatalnál – szerint Gyurcsány Ferenc tudtával és közreműködésével került napvilágra a szöveg azért, hogy eltereljék a figyelmet a megszorításokról – csak éppen elszámították magukat a hatást illetően. Florest „külföldi terrorszervezethez, valamint szélsőséges szervezethez tartozás gyanúja” miatt 2007-ben kezdte el megfigyelni az NBH, amit haláláig abba sem hagytak. A jelentés azt állítja, hogy Guevara, azaz Rózsa Flores kapcsolatban állt az őszödi beszéd kiszivárogtatójával.  

Azt hiszem, sosem tudjuk már meg, hogy Edu mennyire volt valódi alakítója, mennyire csak kommentátora az eseményeknek, és azt sem, hogy az egykori jelentéstevő mennyire dolgozott pontosan. Nincs már ugyanis, aki ezt tisztába tegye, hiszen április 16-án, szombaton volt tizenhárom éve, hogy 2009-ben bolíviai kommandósok a Santa Cruz-i Las Américas szállodában rajtaütöttek egy feltételezett terrorista csoporton, amely állítólag Evo Morales elnök meggyilkolására készült és az ország erőszakos kettészakítását készítette elő. (Ennek éppen ellentmond az egykori bolíviai főügyész biztonsági főnökének véleménye, aki szerint valójában a bolíviai kormány bérelte fel Florest, hogy eljátssza a külföldi zsoldos szerepét és ennek ürügyén iktassák ki a Santa Cruz-i politikai ellenzéket.) Tény, hogy a támadásban nem csak a bolíviai-magyar-horvát állampolgárságú Rózsa Flores Eduardo, hanem az erdélyi magyar Magyarosi Árpád és az ír Michael Dwyer is meghalt. A hatóságok őrizetbe vették a két túlélőt, a magyar-román állampolgár Tóásó Elődöt és a bolíviai-horvát kettős állampolgár Mario Tadicsot. Tóásó Előd öt év és tíz hónap után, vádalkuval szabadult, ma egy dunántúli városban tanít, igyekszik elfelejteni a történteket. 

Egykori barátom holttestét családja kikérte a hatóságoktól és április 17-én eltemették, a sietséget muzulmán vallása indokolta. Élete során volt kommunista, katolikus keresztény, akihez közel állt a zsidó vallás, hogy aztán az iszlámra térjen. Eközben ismert szereplője volt a magyarországi közéletnek, sok legendát szőttek a személye köré, soknak maga volt a szerzője és terjesztője. Eduardo 1960-ban született Bolíviában Rózsa György magyar festőművész és Nelly Flores katalán tanárnő gyermekeként. Kommunista meggyőződésű apja többször börtönbe került, aztán a család 1972-ben Chilébe költözött, ahol apja Allende elnök művészeti tanácsadója lett, ezért Pinochet hatalomátvétele után Svédországba, majd 1975-ben Magyarországra települtek. Miután Magyarországra jöttek, Edut beszervezte a katonai elhárítás, és mint spanyolul anyanyelvi szinten beszélő határőr katona, többször ő várta Ferihegyen a Budapestre érkező Carlost, a terroristát.   

Idővel kiábrándult a baloldali eszmékből. Ennek az útnak első állomása volt, amikor a barcelonai La Vanguardia tudósítója lett és Sütő Andrással készített interjút Erdélyben és csak a zöldhatáron tudott visszaszökni Magyarországra. Aztán 1991-ben látta, ahogy Albániában ledöntik Enver Hodzsa szobrát, de akkor még nem temette el magában teljesen a kommunizmust. Ez végül Horvátországban történt meg, ahol otthagyta az újságírást és már vörös csillagot viselő jugoszláv katonákra lőtt. Miután egy rohamosztag parancsnokaként megsebesült és ezredesi rendfokozattal leszerelték, összebarátkoztunk és attól kezdve rendszeresen tudósítottunk különböző háborús helyszínekről, Eszéktől Szarajevón át Vloráig. Az írások, fényképek a Fejér Megyei Hírlapban is rendszeresen megjelentek, majd 1996-ban Hallgatás hadművelet címmel riportkönyvet adtunk ki együtt.  

Egyszer megkérdeztem, tart-e titkosszolgálati kapcsolatai miatt a következményektől? Azt válaszolta, szerinte helyzete nem annyira veszélyes, mert nem tud annyit, más kérdés, hogy „egy dühös ember képes kárt okozni”. Nem tudom, ki lehetett az a dühös ember, aki végül a halálba küldte, de az biztos, hogy sok olyan akadt, akinek keresztbe tett. Még olyan teória is él, hogy a beszéd kiszivárogtatásában játszott szerepe és a rajtaütés között van összefüggés. Amikor együtt dolgoztunk, már lehallgatták, (amikor hívtam, ezt mindig be kellett kalkulálni), pedig az NHB jelentése szerint csak 2007-ben „álltak rá”. Szerintem ez már sokkal korábban megtörtént és nem csak a magyar szolgálat részéről.  

Egyszer felvetettem, hogy menjünk el Bolíviába, de nem akarta, mintha megérzett volna valamit. Emlékszem, autóztunk és elindítottam egy Los Andinos kazettát, amit a zenekarvezető Tárnok Ákos barátomtól kaptam korábban, de ideges lett és kikapcsoltatta a magnót. Nem volt felkészülve arra, hogy szemközt nézzen a múltjával, azzal, amit a szülőföldjén hagyott. Aztán amikor mégis visszatért, megölték.  

Nem tudom biztosan, mi történt, de barátom volt ez az ellentmondásos, csupa szív és indulatos kalandor, és a gyászom tizenhárom éve őszinte, pedig – vagy talán éppen azért – nem ismertem meg igazán sohasem.