Simon Kornél régi csatákról és a hit gyógyító erejéről

– Arról beszélt az asztalnál, hogy gyógyíthat a hit. Valóban?

– Egészen biztos, elképesztő módon. Két ellentétes példát mondok, valahol a két véglet bemutatására. Egy amerikai Nobel-díjas orvosprofesszor még valamikor fiatal korában, egy olyan amerikai államban, ahol a halálra ítélt megválaszthatta a kivégzés módját, börtönorvosként dolgozott. Raboskodott ott egy gengszter, akit halálra ítéltek, és azt a kérést adta elő, hogy fájdalom nélkül szeretne meghalni. Az orvos azt mondta neki: lefektetik egy priccsre, bekötik a szemét, szúrnak egy vénát és szép lassan elvérzik, minden fájdalom nélkül távozik a földi létből. Azt mondta a halálraítélt, rendben van. Bekötötték a szemét, lefektették, vénát szúrtak, de a vénába infúziót kötöttek, majd mellette, egy állványról jól hallhatóan csöpögtették egy másik infúzió tartalmát. A 31 éves gengszter, makkegészségesen, de abban a tudatban, attól a hittől, hogy elfolyik a vére, a későbbi Nobel-díjas orvos dokumentációja szerint – meghalt. Tehát a teljesen egészséges test is meg tud halni, ha a tudat elháríthatatlanul ezt diktálja neki. A másik történet ennek az ellenpontja, amit egy fehérvári sebész kollégától hallottam, aki valamikor a hatvanas években fiatal tanársegédként Pécsett, a sebészeti klinikán dolgozott. Hasi panaszokkal érkezett oda egy idős bácsi, akinek a gyomrából egy cső vezetett ki. A beteg elmesélte, hogy egy professzor tíz évvel azelőtt tette oda, majd azt mondta, amíg az a cső ott van, addig életben marad. Pécsett nem értették a helyzetet, elővették a dokumentációt, megtalálták a műtét leírását. Egy megoldhatatlan nyelőcső rák miatt a professzor nem tudott mást tenni, mivel lehetetlen volt a szájon át történő táplálkozás, a gyomorba csövet vezetett, és attól kezdve a beteget tíz évig azon keresztül táplálták. Ezek után megvizsgálták, és kiderült, hogy a bácsinak már semmi baja. Boldogan közölték vele, hogy ki lehet venni a csövet, és másnaptól ugyanúgy étkezhet, mint korábban, a műtét előtt tette. Ám a bácsi hevesen tiltakozott: nem, mert neki a professzor azt mondta, hogy addig él, amíg az a cső benne van!

– Mi ennek az üzenete?

– Kettő is van. Az egyik, hogy a bácsi a hitbe kapaszkodva a tudomány számára érthetetlen módon meggyógyult, ugyanakkor nem hagyta, hogy azt a szimbólumot, amelyhez a hite kötődött, elvegyék tőle.

– A saját gyógyító munkájában mennyire fontos a hit?

– Nem gyakran, de előfordul velem, hogy egy beteg, aki a világhálóról és más helyekről tájékozódik, túldimenzionálva magában a saját személyiségi jogait úgy jön be hozzám, hogy megmondja, mit kér, lényegében ő rendel. Ezt az a fajta klasszikus orvos-beteg kapcsolat, amelynek nélkülözhetetlen eleme, hogy a beteg bízzon az orvosában – és nem azért, mert az orvos tévedhetetlen –, nem nagyon tűri el. Ilyenkor zavarba jövök, mert ha nem érzem a kapcsolatot, amely a szakmai teljesítményen túl a gyógyításnak egy alapvető, lényeges eleme, akkor szerintem nem lehet sikerrel gyógyítani. Ha nincs meg a hit, oda-vissza.

– Mit mond ilyenkor a betegnek?

– Azt, hogy készséggel, nagyon szívesen, bármikor rendelkezésre állok a lehetőségeim, időm, képességeim alapján, de egy feltétellel: ha hisznek abban, hogy én mondom meg, mi a teendő. Mert ha ez a bizalom hiányzik, akkor el kell menni máshoz, esetleg egy magán intézménybe, ahol nem kérdezik meg, hogy mit és miért, de rendelnek, aztán kiállítják a számlát. A hit nagyon fontos az orvos-beteg kapcsolatban. És van egy ide való, nagyon fontos tapasztalat, amelyről egyszer már beszéltem Székesfehérváron. Az Egyesült Államok gyógyítási feltételrendszere utánozhatatlan, egyedülálló a világon, a high-tech rendkívül magas szinten van jelen. Ehhez képest elképesztő, hogy az ott dolgozó negyven évesnél fiatalabb orvosok 35-45 százaléka úgynevezett burnout szindrómában szenved. Ez egy pszichiátriai, vagy legalábbis pszichológiai baj, amitől kedvetlenné válik valaki, és egyszerűen nem találja meg a személyes, emocionális kielégülést abban, amit csinál. Tudni kell, hogy egy ilyen kolléga számítógépre viszi minden adatát, azon keresztül rendel el különböző műszeres és laboratóriumi vizsgálatot, így tartja kollégáival a kapcsolatot, és anélkül gyógyít, hogy a beteggel találkozna. Ettől az orvos szenved és burnout-os lesz, a beteg pedig mindenféle paramedicinális lehetőséghez menekül, mert érzi, hogy valami hiányzik a gyógyításból.

– Létezik az orvos-beteg kapcsolatban valamilyen nehezen megfogalmazható csoda?

– Mondok egy példát a tenisz világából. Nadal és Féderer egyszer bemutató mérkőzést játszottak szabadtéren, hatvanezer néző előtt. Nem volt más tétje, csak a presztízs. Csodálatos mérkőzés volt nagyszerű hangulatban, majd a riporter odament a két játékoshoz, akik magukon kívüli állapotba kerültek. Megkérdezte, mit éreznek? Ők egymás szavába vágva magyarázták, hogy olyat éltek át az arénában, amit még életükben soha. Igen, mert – bármennyire is képtelenségnek tűnik ez első hallásra – a hatvanezer ember egymással és a játékosokkal valamilyen megfoghatatlan módon kommunikált, kapcsolatba került, és ez olyan emocionális pluszt adott, amely éppen a burnout ellentéte. Ez hiányzik a mai high-tech orvostudományból: a klasszikus orvos-beteg kapcsolat, a hit. Ha ez nincs, akkor még az orvos is megbetegedhet, de ha megjelenik, akkor csodát lehet tenni. Ez létezik. Az ember értelme, tudása és technikai képzettsége nagyon tiszteletre méltó, de van ennél fontosabb: az érzelem, amit nem tudunk csak az értelemhez kapcsolni. Az érzelem a lélekhez kapcsolódik, és teremtő ereje van. 

– Még mindig rendszeresen dolgozik?

– Minden nap. Van egy szakrendelésem, ahol igyekszem az elveim szerint tenni a dolgom, és időnként az osztályra is elhívnak egy-egy beteghez. Éppen most találkoztam egy érdekes esettel. A 60 éves orvoskolléga testsúlyfelesleggel küzd, cukorbeteg, áprilisban került a siófoki intézménybe azzal, hogy fáj a dereka és lázas. Felvételek készültek ilyen-olyan képtechnikával, mindenféle egyéb vizsgálatok is történtek, amelyek eredményeként megállapították, hogy a gerincével nincs semmi baj. Mivel nem tisztázódott a helyzet, felkerült Budapestre, a legmagasabb szintű intézménybe, ahol ismét nagyon sok vizsgálatot csináltak, és hazaengedték, látszólag gyógyultan. Aztán ismét jelentkezett nálunk azzal, hogy fáj a dereka és újra lázas. Kiderült, hogy azon a gerincszakaszon, ahol a csodálatos, magas szintű high-tech képalkotó semmit sem mutatott ki, baj van, és ezt egy klinikus mondta meg. Létezik tehát a kivizsgálásra alkalmas képalkotó módszer, de mindegyiknél fontosabb a klinikai kép. Amely azon alapul, hogy megnézem, kikérdezem, megvizsgálom a beteget és megmondom a képalkotónak, hogy addig dolgozzon, amíg ki nem mutatja a bajt. Mert én tudom, hogy ott van. Ez egy fontos példa, mert elképesztő a teljesítménye a mai high-tech-nek, de nem pótolja a pontos vizsgálatot, a személyes kapcsolatot, a klinikai képet, amely minden felett áll: az Egész, szemben a résszel. Ez a holisztikus gyógyítás alapja, és ez nagyon fontos, erről leszokott a világ. Még egyszer mondom: csodálatos a fejlődés, ami a diagnosztikában, a terápiában, az egyes részletekre vonatkozóan valóban megtörtént, de hajlamosak vagyunk elveszíteni, amit a régiek tudtak: az egyben látást! A beteg ma akkor érzi magát jól ellátottnak, ha van kardiológusa, diabetológusa, lipidológusa, hipertonológusa, ki tudja még, milyen „ológusa”, és oda mind jár, de ezek nem tudnak a másikról, nem is nézik egymás papírját. Olyan ez, mint egy zenekar, ahol csodálatos szólisták vannak, de hiányzik a karmester, pedig valakinek vezényelnie kell. Ez nem csak a gyógyításra, az egész világunkra, akár a politikára is érvényes. Ki lehet ragadni egy részletet, védhetetlen érvekkel demonstrálni lehet valaminek az igazságát, de az a fontos, hogy az egyéb tényezők, amelyek az egészben meghatározók a kiragadott részlettel szemben, milyen egységet alkotnak. Magamnak úgy próbálom elmagyarázni, hogy az ember igyekszik az Egészet a hivatásában és a társadalmi lét egyéb megnyilvánulásában is a Jóisten szemével látni. Az Egészet, egyben.

– Ha már ennél a példánál maradunk: ön szerint hazánk zenekara helyesen játszik ebben a mai, megosztott világban

–  Én azt gondolom, hogy igen. Ki lehet ragadni sok mindent, olyasmit, hogy bizonyos szakmai szempontok talán nem kellő hangsúllyal érvényesülnek, néha az információ-kezelés öncélúsága is üstökön ragadható, de a vektormeghatározó tényezők, amelyek a teremtett természetességről szólnak, helyes irányt mutatnak. A teremtett természetességhez tartozik, hogy a nemekre, a homoszexualitásra és a pedofíliára úgy kell tekinteni, ahogyan azt a Jóisten megteremtette, és a kultúrákat nem lehet keverni, mert abból polgárháború lesz. A közelmúltban már küszöbön állt ez Franciaországban. A migráció nyilvánvalóan önérdekű, óriási financiális cél, gazdasági érdek áll  mögötte. Függetlenül attól, hogy a részletekben mit csinál, helyes az a politika, amelynek az Egészre vonatkozó tetteit a teremtett természetesség diktálja – számomra ennyi elég. Hozzáteszem, akkor is elég, ha nem vagyok biztos abban, hogy aki mondja, az úgy is gondolja, de legalább kimondja. Pál apostol szerint vannak, akik az evangéliumot öncélúan hirdetik, de legalább hirdetik! És mit mondott Szent László? A fontos földi dolgok megvalósítása gyakorta nem tehető meg súlyos bűnök elkövetése nélkül. Hát akkor tessék megmondani, hol a határ.

 – Több mint húsz évvel ezelőtt viharos körülmények között, sokak bánatára távozott a székesfehérvári kórházból. Felidézné, mi történt?

– Nem biztos, hogy érintettként ehhez autentikus vagyok, de attól az embernek még van véleménye.  Jól, vagy rosszul látszódott kívülről egy-egy döntés, egy biztos: én a lelkiismeretem parancsa szerint tettem, az önérdekem ellenére. Amiben jól álltam minden vonatkozásban, arról mind lemondtam, és elkerültem egy olyan helyre, ahol nem azt csináltam, amit addig. Soha nem bánom meg, amit tettem, még akkor sem, ha a Jóisten szemével nézve nem biztos, hogy minden szempontból jól cselekedtem. Mindentől elszakítottak és egy új helyen a nulláról kezdtem, de kaptam egy hatalmas felhatalmazást és biztatást. Elégtételt, amely abból állt, hogy nyolc munkatársam, négy orvos, három nővér és egy titkárnő felmondott Székesfehérváron és velem jött Siófokra. Ez a gesztus, megerősítés morálisan kapaszkodó volt és utána úgy éreztem, nem okozhatok csalódást, nekik is felelősséggel tartozom, nem csak magamnak. De ettől még nem lettem bűntelen.

– Milyen helyzet előzte meg a konfliktus kirobbanását Székesfehérváron?

– Akkoriban mi Fehérváron olyan mértékben eredményesek tudtunk lenni, hogy rendeztek olyan európai kardiológiai kongresszust, ahol egyetlen hazai egyetemről sem fogadtak el előadást, de a székesfehérvári kórház kardiológiájának a munkája szerepelt a programban: mert képviseltünk és tudtunk valamit. Erre tényleg büszkék lehettünk, de nem voltunk tudatában ennek, valahogy természetessé vált. Azt szoktam mondani a munkatársaimnak, akikkel tartom a kapcsolatot, hogy valamiféle kegyelmi állapotban dolgoztunk. Szervezünk egy találkozót, és remélem, sok kollégám eljön, és akkor visszaemlékezünk arra a nagyon szép és sikeres, morálisan és emberileg is összetartó időszakra. Az volt életemnek minden szempontból a csúcspontja.

– Mi változtatott meg mindent?

– Működött egy kardiológiai osztály, és egy ahhoz csatlakozó, azzal egy szinten lévő kardiológiai intenzív részleg. A szívinfarktus-ellátásban rettenetesen fontos, hogy amikor valakinek megkezdődnek a panaszai, azonnal intenzív osztályra kerüljön, mert úgy lehet sikeres a kezelés. Azt az osztályrészt, ahonnan a sürgősségi intenzív ellátásra való átszállítás történt, leválasztották és áthelyezték egy másik épületbe, és attól kezdve a gyors beavatkozásra mindenképpen igényt tartó betegeket egy „halálfolyosón” kellett áttolni. Perceken múlt, hogy a szívizomzatot lehet-e menteni, ezért nem voltam hajlandó a főigazgatói rendelkezést teljesíteni. Ebből lett a kavalkád, a napi rádió-, tévériport és újságcikk, a munkatársaim kéthetes éhségsztrájkja majd az, hogy engem eltávolítottak a kórházból. A sors fintoraként öt év múlva visszahelyezték az osztályt arra a helyre, ahonnan akkor eltávolították. Természetesen személyes ellentétek is feszültek a háttérben, de számomra a betegellenessége miatt volt elfogadhatatlan az intézkedés. Az igazamhoz önérdekem ellenére is ragaszkodtam.

– Úgy látom, ez a történet még mindig felzaklatja.

– Csak megérint. De azzal fejezem be, amivel kezdtem, hogy azért mindent ne tessék nekem teljes mértékben elfogadni, hiszen én első számú érintettje voltam az eseményeknek. Nyilvánvalóan léteztek más nézőpontok is.

– Mit gondol, hol kell keresni a boldogságot?

– Egy rádióműsorban mindenféle tudós okosságot hallgattam erről, és az volt az egyöntetű vélemény, hogy a boldogságot nem lehet meghatározni. Erre én azt mondom szerényen, de nagy biztonsággal, hogy ez tévedés. A boldogságot igenis nagyon pontosan meg lehet határozni. A boldogság annyit jelent, hogy az én emocionális érzelmi állapotom pozitív. Az már egy egészen más kérdés, hogy ezt mivel tudom elérni. Egy pohár konyakkal, vagy bármiféle külső ingerrel, masszírozással, kedvességgel, nem sorolom. De elérhetem egy belső kreatív élménnyel is, amikor valakinek segítek és valamit szolgálok. Amikor magamat adom, birtokomba kerülhet egy olyan lelki állapot, amit nem lehet tőlem elvenni. Még egy halálos beteg is lehet boldog, csak meg kell ismernie önmagát. Ez a világ legnagyobb tudása. Lehet csalódni mindenkiben: a feleségben, a barátban, egy elvben, a politikában, egyetlen van, amiben nem lehet: a Jóistenben. Ha elhiszem, hogy mindenható, csodákra képes és nem más, mint a szeretet, az értem és mindannyiunkért való lét, akkor azt is el tudom fogadni, hogy a földi értelemben engem ért sorscsapás az ő akaratából történik, hiszen még a hajszálam sem görbülhet meg nélküle. Nincs igaz kegyelem, csak akkor, ha van hited, de nem tudsz igazán hinni kegyelmi állapot nélkül. Ha egy képtelen sorscsapásban is elfogadó vagy, mert úgy érzed, hogy az a Jóisten érted való megnyilvánulása, próbatétele, akkor talán megnyílnak a kegyelem kapui, még csoda is történhet, és meggyógyulsz. Elképesztő a kapcsolat a teremtett földi ember és a fölöttünk lévő transzcendentális világ jó oldala, a Jóisten és a jóság között, a lelkeken keresztül ezek összeérnek. A teremtett ember nem csak materiális lény, értelménél nagyobb adomány a lélek, mert az kapcsolja a túlvilághoz: akár a Jóistenhez, akár a rossz oldalhoz. A hit a világ legnagyobb csodája.