Rendszerváltó politikussal találkoztunk Seregélyes-Elzamajorban

Az egyhetes programra az ország különböző részeiről, de még egy határon túli, partiumi idősek otthonából is érkeztek vendégek, hogy meghallgassák például a Kákics együttes előadását, részt vegyenek a Dinnyési Várparkba szervezett kiránduláson, vagy éppen okuljanak a rendőrség kifejezetten időseknek szóló, bűnmegelőzésről szóló tájékoztatójából. És festettek, horgoltak, alkottak, az egyik napon együtt töltve az értékes időt a pákozdi Bütykölde tagjaival.

Az Elzamajorba látogatók egyike nem akármilyen életpályát mondhatott magáénak, hiszen közte volt azoknak a politikusoknak, akik – képletesen szólva – fogták az ország ütőerét a rendszerváltozás történelmi hónapjaiban. Pohankovics István 1990-ben, az első szabad választásokon a Független Kisgazdapárt színeiben szerzett egyéni mandátumot, ő képviselte szűkebb hazája térségét az Antall-, majd a Boross-kormány idejében. Közgazdasági végzettsége vezette arra, hogy az Ipari és Kereskedelmi Minisztérium államtitkáraként a kormányzati munkából is kivegye a részét. Ám a Független Kisgazdapárt körüli viharok őt sem kerülték el, 1991 végén több társával együtt szakított az új elnökkel, Torgyán Józseffel. Ezért kizárták a pártból, de a kisgazda eszmékhez mindmáig hű maradt. 

„Evangélikus kisparaszti családból származom, ez a parlamenti életrajzomban is szerepel – idézte fel az életét Pohankovics István az erdei táborban. – Egy Kiskőrös melletti faluban születtem 1955-ben, szüleim evangélikus parasztok voltak, én a bátyámmal anyám birtokán nevelkedtem, ott éltünk és gazdálkodtunk. Aztán 1972-ben beköltöztünk Kiskőrösre, az apám szüleinek a portáján épített házunkba. Gyerekfejjel átéltem az 1961-es erőszakos téeszesítést, amikor vadászpuskás elvtársak jöttek önként és dalolva az udvarunkba, állami támogatással fokozatosan hajtották a parasztokat a közösbe, így vették el mindenüket. Letépték a szomszédról a körmöt, a foga közé kést tettek, és láttuk, hallottuk a sok hazugságot.”

„Budapestre kerültem, ott végeztem el a középiskolát. Út- és vasútépítést tanultam, szerettem és komolyan vettem, ráadásul ott még az ember jó körökben mozoghatott. Orbán Viktor éppen a napokban mondta, nem az a fontos, mit tanulsz, hanem az, hogy közben milyen emberek között mozogsz. Csodálatos tanáraim voltak, de a tananyag is nagyon jónak bizonyult. Az út- és vasútépítésen belül tanultunk magasépítést, építőanyag ismeretet, talajmechanikát, miközben geodéziai műszerekkel dolgoztunk. Amikor sétáltunk Ferencvárosban és a Rákosrendező vasútvonalain, vagy éppen Balatonkenesén szakmai gyakorlaton vettünk részt, a tanár csak rámutatott egy darab vasra, illett tudni, hogy mi az, mekkora a mérete és hol gyártották. Jó iskola volt. A magyartanárom már 1971-ben megismertette velem Kodolányi Jánost, mert azt mondta, ha Puskint nem bírom olvasni, akkor olvassak Kodolányit! József Attilával problémám adódott, mert elmondtam a tanáromnak, hogy nem szeretem a kommunista verseit, az istenesek pedig nincsenek benne a tananyagban. Megkérdeztem, nem érettségizhetnék Szörényi Leventéből vagy Bródy Jánosból? Ha azt akarod, hogy kirúgjanak, akkor próbáld meg, válaszolta.”

„Harmadikas koromban nagyon szerettem egy kislányt, már a gyerekeim anyjának is elképzeltem. És hát akkortájt Koncz Zsuzsa lemezeit hallgatni elég vágyvezérelt volt, úgy éreztük, hogy a Bródy meg tudja fogalmazni azt, amit mi egyszerű fiatalok akartunk. Azokat a gyönyörű verseket a magunkénak éreztük, de ma már eszembe sem jut meghallgatni a Koncz Zsuzsa lemezeit. Bár otthon még valahol megvannak azok a hanglemezek, ám amit ezek 1990-ben műveltek az SZDSZ-el és Göncz Árpáddal együtt, az egyenlő volt a nemzetvesztéssel.”

„A középiskolában még nem, de aztán az egyetemen már fertőztek minket. A közgázra mentem, ott folytattam a tanulmányaimat. Sok fővárosi zsidó vallású fiatallal tanultam együtt, akik akkor már nem nagyon jártak templomba, mert az nem volt ildomos. Minket, alföldi parasztgyerekeket is tovább képeztek, sokunkból diplomaták váltak, de én maradtam agrárközgazdász, mert szerettem és tiszteltem a szüleimet. Becsültem őket a nehéz munkáért, amit végeztek, ezért haza akartam menni, nem akarva a magyar vidékkel megszakítani a kapcsolatot. Ha a vasútat választom, Szegedre, Kecskemétre, vagy Székesfehérvárra kerülök, de inkább megmaradtam a mezőgazdaságnál.”  

„Amikor a közgázon feladták a hetven oldal Marxot vagy Engelst, bizony hiába kerestem bennük a konkrétumot. Mert én azt mondtam, ha feladták, elolvasom, nem részegen és nem álmosan, de ha a fociedzés után akadt egy órám, megtettem. De nem találtam egyebet, csak süket dumát, és úgy gondoltam, hogy a társadalmi gyakorlatra, a valós Magyarországra rá nem ültethető elméletet nekem ne tanítsanak! Az élettel legyen összhangban az elmélet. Szóval 1978-ban hazajöttem Kiskőrösre, az állami gazdaságban lettem főkönyvelő. Számvitel, pénzügy, 1990-ig így dolgoztam, és a hat revízióm hibamentes lett. Komolyan vettem a feladatomat, ezért az igazgatónak olyan adatsort tudtam produkálni a tízfős csapatommal, hogy mindent tisztán látott a vállalat működésével kapcsolatban.”

„Jött a rendszerváltás, és én a magyar mezőgazdaságért akartam dolgozni, ezért a kisgazdák színeiben indultam a választáson. Három hónapig közös jelöltként szerepeltem a Magyar Demokrata Fórummal, de kettős tagság nem lehetett, ezért maradtam kisgazda. Tudtam, hogy nem lesz hosszú életű az együttműködés, mert a magyar baloldallal kapcsolatban nem voltak már illúzióim. Léhűtő, üresfejű, léha párttitkárokat ismertem meg már a budapesti az egyetemen, az egész tragikus volt, nem olyan, mint a középiskola. Mondjuk ki: egy hülye marxista egyetemet végeztem el. De én azt vallottam, hogy a mezőgazdaságnak nem marxista eszmékre, kamatszámító, a partnert becsapó bankárokra van szüksége. A gazdán úgy lehet segíteni, hogy ne kelljen napi két órát költségeken, árbevételen, hasznon töprengenie, legyen valaki, aki az egészről húsz perc alatt tájékoztatja. Úgy kell, mint ahogyan azt a Bogár Laci is megírta a könyveiben, akivel az Antall-kormányban politikai államtitkárok lettünk és a hadiipari bizottságban dolgoztunk együtt olyan jó magyarokkal, mint amilyen például Raffay Ernő és még jó néhányan.”

„Torgyánnal már 1990 tavaszán összevesztem, amikor Kiskőrösre jött előadást tartani. Én, mint a helyi kisgazda elnök elmondtam neki, hogy az emberek a templomból jönnek majd a gyűlésre, két- háromszáz idősebb bácsi és ötven-hatvan fiatalabb. József, legfeljebb húsz perces összefoglalót tartson, mondtam én akkor még magázva neki, a nagy fővárosi ügyvédnek. Aztán majd utána kérdezhetnek. De ő nem szeretett kérdésekre válaszolni, mert az valós tudást kíván, inkább beszélt, beszélt végtelen hosszan… Torgyánt én nemzetvesztőnek tartom, őt a liberálisok küldték ránk. Jellemző volt, hogy négy éven át a média nem foglalkozott az ország valós problémáival, inkább a kisgazda belháborút fújták fel. A cél az volt, hogy az MDF koalíciós partnerét és a magyar vidéket tönkre kell tenni, mert az SZDSZ-nek és a liberálisoknak nem passzolt az elképzeléseibe a vidék Magyarországa, az erős mezőgazdaság, a földhöz való ragaszkodás. Az SZDSZ-t nemzetvesztőnek tartottam, de nem csak a mezőgazdasággal kapcsolatos nézőpontja miatt, tudtuk mi azt is, mit művelnek majd a magyar oktatással, ha hatalomra kerülnek. És megtették.”

„A rendszerváltás ott csúszott félre, hogy a liberális SZDSZ és a kommunista MSZP eldöntötte, hogy a magyar mezőgazdaság ne álljon talpra, de nem kellett volna olyan gyorsan elengedni a magyar ipar cégeit sem. Csak az értéktelen, gyenge, kizárólag keletre dolgozó ipart szabadott volna privatizálni, ám az olyan jó vállalatokat, mint amilyen például a Richter Gedeon is volt, meg kellett volna tartani. Abban az időben gyakran jártam a székesfehérvári Videotonba, próbáltam leleplezni annak álságos és huncut válságkezelését, és sokat látogattam a Köfémet is. Győrben a Rábát sem kellett volna eladni, szétlopni, szétrabolni, hiszen lettek volna nyereséges ágazatai, például évi négy-ötszáz kamion gyártásával. Akkoriban akadt Magyarországon tíz-tizenöt olyan nagyvállalat, amelyeket meg kellett volna őrizni tartós állami tulajdonban. De hát a liberális Bod Pétertől mit várhattunk? Vagy attól a Rácz Ernőtől, aki lezüllesztette az élelmiszeripart? Na, az is baloldalról jött.”

„Nagyon örülök a Fidesz nemzetpolitikájának, annak, amit a magyarság, a hazafiság érdekében tesz, ahogyan a kereszténység értékeit képviseli. De még mindig nagyon el van hanyagolva a vidék és a mezőgazdaság. Meg kell szüntetni, de villámgyorsan, hogy a krumpli és a sárgarépa 60 százaléka import. Makón 20 ezer hektár hagyma termett, most már csak 2 ezer. Az Alföldön 60 ezer hektár szőlő helyett 20 ezer hektáron szüretelnek. De a gabonával is gond van: a magyar paraszt lassan ott tart, hogy nem állít elő gabonát, mert olyan lett a mentalitás. Nem kellett volna beengedni az ukrán gabonát sem, de tudjuk, ez nagypolitika, a Fidesz pedig naponta elszenvedi a megerőszakolás állapotát az uniós vadliberálisoktól. Aztán a másik: az árrést meg kellett volna fogni, és ha elkezd a kereskedő mellébeszélni, oda kell neki csapni. Mert a kereskedő elvitte a hasznot, a paraszt pedig megint hoppon maradt. De a magyar vásárlónak is észhez kellene térnie, hogy ha van pénze, akkor se költse el hülyeségekre, és főleg ne tömje ki a csirkefogó kereskedő indokolatlan, 30 helyett 70-80 százalékos árréseit.”

 „Nyugdíjas vagyok, zöldhályog van a szememen, és a kiskőrösi Filadelfia Idősek Otthonában élek.  Nem keresnek engem már komolyabb politikai vagy közgazdasági kérdésekkel, nem kéri ki senki a tanácsomat. Csak egyetlen csapat volt, a Gattyán Györgyék, akik érdeklődtek felőlem, de én nem felejtettem el, hogy ő az erotika világából jött”.