Berregi Istvánra és sorstársaira emlékezünk

Nem mindegy, hogy valaki adja a pofont, vagy kapja. Aki kapja, az sosem felejti el azt, aki neki pofont adott, mondta nekem 82 éves korában Székesfehérváron, Móri úti házában a hat évvel ezelőtt elhunyt Berregi István, aki a rendszerváltás éveiben a kisgazdapárt Fejér megyei elnökeként tevékenykedett. Fiatalon, a legsötétebb ötvenes években sokakkal együtt ő is munkaszolgálatban gyötrődött.

A Magyarországon törvénytelenül, csalással és erőszakos eszközökkel hatalomra jutott szovjet típusú kommunista rendszer a Szovjetunió példáját követve a legkegyetlenebb szigorral igyekezett félreállítani útjából a diktatúra lehetséges ellenfeleit. Az önállóan gondolkodó, vagy gazdaságilag független embereket, akik merészeltek, vagy képesek voltak véleményt mondani. Ezek közé tartoztak a munkaszolgálatosok, a munkatáborokba elvitt fiatalok is, akik akkor 21-22 évesek voltak. Az első bevonulások 1951-ben kezdődtek meg, Berregi Istvánt mindjárt el is vitték az első transzporttal, kereken huszonhét hónapot kellett kegyetlen körülmények között robotolnia a saját hazájában.

Katonai behívót kaptak, de katonák lényegében csak három napig lehettek, csupán annyi időt szántak arra, hogy alakiztassák őket, fegyvert sem láttak soha. Berregi Istvánnak annyi bűne volt, hogy a szüleit kuláknak nyilvánították: Székesfehérváron, a Sár utcában állt a házuk. Édesapja a bevonulása után három hónapra meghalt.

– Az a szomorú az egészben, hogy nekünk felelni kellett a szüleinkért – mondta a Fejér Megyei Hírlapnak, amikor felidézte a vele történteket. – Amikor mint kisgazda országgyűlési képviselő 1994-ben bekerültem a Parlamentbe, találkoztam olyanokkal, akiknek az apja, anyja ott volt a kommunista kínzók között. Amikor ezt felvetettük, azt mondták, hogyan gondoljuk mi ezt, egy gyerek nem felelhet a szülei tetteiért. Amikor mi voltunk fiatalok, akkor persze kellett felelni, de úgy látszik, változott a világ.

Vagy építkeztek, vagy kő- és szénbányában dolgoztak, de akadt, aki gazdaságba került. Berregi István általában építkezéseken robotolt. Ez az államnak egyszerre volt az ingyenmunka, s egyszerre büntetés, de mára teljesen feledésbe merültek ezek a munkatáborok. Pedig éppen annyira hozzátartoztak a kommunista diktatúra természetrajzához, elképesztő és borzasztó tetteihez, mint ahogyan hozzátartoztak a börtönök, a kivégzőosztagok, a bitófák, a kitelepítések. Sok embert becsuktak a semmiért.

– Nagyon sok szadistával, primitív pártmunkással, rongy emberrel találkoztunk, ők parancsoltak, s nekünk tűrni kellett. Az egyikük azt mondta, ha rajta állna, valamennyiünk derekára egy nagy követ kötne és belökne bennünket a Dunába, hogy a víz se hozzon fel bennünket. Ahol lehetett, megaláztak minket. Ha visszaszóltunk, azonnal jött a fogda, vagy a börtön. Dolgoztunk vasárnap és ünnepnapokon is, mert ha megérkezett a vagon, menni kellett. Én nem azok közé számítom magam, de akadtak közöttünk, akik nem szokták az állandó fizikai munkát, ők pedig különösen sokat szenvedtek. Egyszer sorakoztattak minket, s addig futtattak és hasaltattak le ötven méterenként, amíg bírtuk. Aztán megkérdezték, van, aki hajat vágat? Nem volt senki. Folytatták tovább. Később megint megkérdezték, egészen addig, amíg bírtuk a kínzást. Végül egyetlen maradt, aki nem állt ki a sorból a hajvágásra: a Marton Laci, egy pesti gyerek. Azonnal katonai bíróság elé vitték és három év fegyházat kapott. Soha többé nem hallottam róla semmit.

A Berregi Istvánhoz hasonló „muszosok” körülbelül a hetvenes évek végéig megbélyegzetten éltek, szinte sehol nem tudtak elhelyezkedni, legfeljebb segédmunkát végezhettek. A későbbi megyei kisgazda elnök a nyolc elemit még a háború előtt végezte el, de aztán csak 32 éves korában, 1962-ben járhatott ismét iskolába. Mit kaptak kártérítésként mindezért? Havonta ezer forintot azok, akik két évnél többet robotoltak, akik kevesebbet, azok ennek a felét – miközben a kommunista diktatúra haszonélvezőinek gyerekei meggazdagodtak, és ami a legrosszabb: ma is hatalomra éhesek.