Az apuka csókja és a kulturális perverzió

Időnként megerőszakoljuk a mi gyönyörű anyanyelvünket és úgy terjed el egy-egy idegen gyökerű kifejezés a közbeszédben, akár a szennyvíz a Szajnában. Korábban is ütötte a fülemet, ám a párizsi ötkarikás játékok kezdete óta rettenetesen megszaporodott minden, ami „elképesztő”, vagy „egészen elképesztő”, aztán szorosan a nyomában jár, hogy ma már mindenkit „sokkol”, ha valami egy kicsit izgalmas, meglepő, vagy felháborító. Most már sajnálom, hogy nem kezdtem el számolni ezeknek a nyelvi borzadályoknak a számát, de hát akadt bőven bosszankodni valónk ezek nélkül is.   

Mert igazuk van azoknak, akik úgy gondolják, a párizsi olimpia látványosan megmutatja – mintegy pontos orvosi diagnózist ad arról –, milyen országban nem szeretnénk élni. Nem sorolom az eddigi botrányokat a koszos folyótól a még koszosabb, már-már beteges ideológiáknak lefeküdt rendezőkig, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság ténykedéséig: hiszen látta mindenki a megnyitót, vagy az ökölvívónők elleni, merényletszámba menő sportszerűtlenségeket, azokat az eseteket, amikor a bírák rendre a francia-afrikai sportolók javára döntenek a vitatott helyzetekben. Mire végig írnám a sort, valószínűleg úgyis születne még egy újabb bicskanyitogató eset. Az olimpiai eszmének ma már csak annyi köze van ahhoz, amiért eredetileg megszületett, mint mondjuk az Európai Bizottság országjelentésének a valós magyarországi helyzethez. Sok az elszomorító történés, most már csupán az tart a televízió képernyője előtt, hogy sokszázezer honfitársammal együtt szorítsak a magyar versenyzőkért – a hazáért.

Akadt azonban egy eset, amely – elsőre legalábbis – mosolyt csalt az arcomra. Történt ugyanis, hogy amikor a horvát dzsúdós hölgy, Barbara Matic aranyérmet szerzett, a lelátón szurkoló édesapja nem tudott uralkodni magán, és – bizonyára akkor jó ötletnek tűnt –, annak akarata ellenére megcsókolt egy 24 éves önkéntes lányt. Nagyjából tíz évet töltöttem balkáni utazásokkal a délszláv háború idején, tudom, hogy az ott élő népek kultúrájában a puszilkodás sokkal természetesebb velejárója a mindennapoknak, mint másutt. De a nőt állítólag „sokkolta” az eset – el tudom képzelni, mennyire szörnyű lehetett szegénynek. Feljelentést tett, a rendőrség azonosította és letartóztatta az elkövetőt, a párizsi ügyészség pedig a 7. kerületi rendőrkapitányságot bízta meg a szexuális zaklatás kivizsgálásával. A történet folytatását nem ismerem, lehet, hogy szerencsétlen horvát apukát a szabadság, testvériség, egyenlőség nevében azóta már guillotine alá fektették.

Ennyivel akár el is intézhetnénk az ügyet, ha mindez nem egy olyan olimpián történt volna, amelynek a megnyitója lényegében egy gyomorforgató okkult szeánsz volt. Így azonban nagyon durva a kontraszt: egyik oldalon szabadságként ünneplik a gátlástalanságot, egyenlőségként a keresztények kigúnyolását, testvériségként a nemzeti hagyományok és a nők jogainak semmibe vételét, míg a másikon megtorolnak egy könnyű botlást, amit az őszinte öröm és a büszkeség szült egy meggondolatlan pillanat hevében. Jaj, a boldog apukáknak, éljen a kulturális és szellemi perverzió!