Batyuval a hátukon menekültek el…

A faluban maradók a kb. tizenkétmilliós közép- és kelet-európai németség sorsában osztoztak. 1946 és 1948 között a magyarországi németek mintegy felét űzték el a későbbi NSZK és NDK területeire. Kezdetben az amerikai, majd a szovjet megszállási övezetbe. A faluból elűzöttek a szovjet megszállási zóna különböző településein találták magukat. Néhány elmenekülő német, akik időközben az amerikai övezetben találtak új hazára, kapcsolatot keresett az elűzöttekkel. Közülük sokan úgy határoztak, hogy az 1944-ben elmenekülők első településéhez csatlakoznak a bajorországi Geretsriedben. A részben a menekültek és később az elűzöttek által alapított település – ma város Bajorországban – és a Magyarországon maradók között a következő évtizedekben szoros kapcsolat alakult ki, melyek végül az 1989–1990-es rendszerváltások után a két település, Geretsried és Pusztavám hivatalos testvárvárosi kapcsolatában csúcsosodtak ki. (Forrás: Boros Anikó: Pusztavám 1944).

Testvérvárosok lettek

Több mint 40 éve testvérvárosi kapcsolatot teremtett Geretsried és Pusztavám egykori vezetése. A máig tartó barátságot nem csak az emberek jóakarata hozta össze (elsősorban persze az), hanem a vérzivataros magyar és német történelem. Pusztavámi családok egész sora kényszerült arra, hogy új hazát keressen. Német nevük mázsás kőként nehezedett rájuk, s a közelgő szovjet csapatok minden bizonnyal lemészárolták volna őket. Összepakolták batyujukat, hátukra vetették, s mentek Nyugatnak, amíg a lábuk bírta. A bajorországi Geretsriedben találtak új hazára, miközben szülőföldjükről, Pusztavámról álmodoztak. Az önként kitelepültek, miután Magyarországon „felpuhult” a politikai közélet, félve ugyan, de visszatértek az elhagyott földre, még ha látogatóként is. A magyar rendszerváltozás előtt létrejött a testvérvárosi kapcsolat, s immár negyven éve gondtalanul jöhetnek, mehetnek egymás országaiba.

Közös emlékezésre érkeztek

Az elmúlt napokban a pusztavámiak fogadták testvéri szeretettel a geretsridieket, akik közös emlékezésre jöttek Pusztavámra. Október 18-án (pénteken) délelőtt az evangélikus templomban jöttek össze, ahol Ribárszki Ákos lelkész Istentiszteletet tartott. Lélekben megnyugodva, felfrissülve vágtak neki annak az útnak, amelyen elődjeik, azon a bizonyos éjszakán – pakkal a hátukon –, Németországba indultak. Hátukon batyu, benne néhány ruhaneművel. Jelképes volt ez az út, úgy érezték magukat, mint egykor szüleik, nagy szüleik. Átélték az út fáradalmait, osztozva a kínban, fáradságban, éhségben, a bizonytalanságban. Mielőtt elindultak, két régi ismerősömet szólítottam meg.

– Összesen 24-en érkeztünk az idén Pusztavámra – mondta Georg Hodolics geretsriedi lakos, aki 60 éve tagja a német tánccsoportnak. Az Országos Bajor Szövetség elnökhelyettese, a mostani emléktúra vezetője. Hozzáfűzte: – Még a háború befejezése előtt, 1944 októberében összefogtak a pusztavámi németek (őseink), s szervezetten, lovaskocsival, gyalog, elindultak Bokod felé, s néhány viszontagságos hét után Bajorországban kötöttek ki. A hírekben hallottuk, hogy már nagyon közel jár Magyarországhoz a Vörös Hadsereg. Mi nem akartuk őket bevárni, mert semmi jót nem várhattunk tőlük. A mai zarándoklatunk egy túra, így emlékezünk meg azokra a német testvéreinkre, szüleinkre, nagyszüleinkre, akik végigélték a 80 évvel ezelőtti utat. Most nagyon sok élménnyel gazdagodtunk itt Pusztavámon. Ismét meggyőződhettünk arról, hogy az itteni németajkúak, ragaszkodnak németségükhöz, ápolják saját kultúrájukat, szokásukat. A 80 évvel ezelőtti eseményeket a csoportom tagjai önként át akarták élni, így osztozva az egykori menekültek fájdalmában.

Buszra szállt, hogy megnézze szülőfaluját

Harting Terézia a német csoport tagja, aki 89 éves létére, még buszra szállt, hogy megnézze szülőfaluját, Pusztavámot. Szülei annak idején a menekültek csoportjához csatlakoztak, ennek éppen 90 éve. Rézike minden pusztavámi percre emlékezik, számára is nagy megrázkódtatás volt a menekülés. Ma is emlékszik magyar játszótársaira, akik gyakran megjelennek képzeletében. Először 1966-ban jött haza egy temetésre, amikor az itt maradt nagymamája elhalálozott. A rendszerváltoztatás után többször is ellátogatott Pusztavámra. Felemelő érzés volt számára, hogy pénteken a csoport tagjaival együtt a pusztavámi katolikus templomban egy misén vehetett részt, majd vasárnap délelőtt az evangélikus templomban egy istentiszteleten imádkozhatott.