Petőfi – a szibériai titkos fogoly

A „bomba” mindvégig ott volt az Orosz Föderáció Igazságügyi Minisztériumának hivatalos honlapján – hozta nyilvánosságra még a múlt évben (a magyar sajtó agyonhallgatása mellett) a Magyarok Világszövetsége. Miszerint: 1849-ben magyar szabadságharcosokat deportáltak Szibériába, és közöttük volt a neves magyar költő, Petőfi Sándor is. A tételes állítás a Bajkálon túli területek büntetés-végrehajtási intézeteinek történeti ismertetőjében lelhető fel.

Boór Ferenc műegyetemi munkatárs, a Magyarok Világszövetsége Fejér Megyei Szervezetének elnöke, a Fejér Szövetség társelnöke még az év elején – a Tudománytörténeti vándorkiállítás egyik vidéki általános iskolai megnyitóján – a kezembe nyomott egy kötetet. (Az iskolának és a könyvtárnak is átadott néhány példányt.)

A szerző Alekszej Tyivanyenko, a könyv címe pedig A szibériai „titkos fogoly” – Petőfi Sándor Barguzinban.

Tyivanyenko régész és történész professzor könyvét a Magyarok Világszövetsége adta ki a múlt év végén a Magyarságtudományi Füzetek sorozatában, a Kisenciklopédia 29. részeként.

„Szinte mételyként hat az az álszent megközelítés is, hogy ne zavarjuk a halottak álmát, nyugalmát, maradjanak csak ott a csontok, ahol vannak!” – írja a kötet magyar előszavában Fuksz Sándor, a Magyarok Világszövetsége korábbi elnökhelyettese, az MVSZ Petőfi Sándor Bizottságának vezetője. „Vonatkoztatják ezt akár a fehéregyházi csatamező máig temetetlen hőseire, akár a barguzini feltárásra is annak idején, de még Hrúz Mária földi maradványaira is, a fia azonosításától kímélendő. Mintha nem éppen ő, Petőfi Sándor nyilatkozta volna ki az utókor és saját erkölcsi felelősségét a szent hamvak iránt Rákóczi című versében.”

„Hamvaidnak elhozása végett / Elzarándokolnánk szívesen, / De hol tettek le a földbe téged, / Hol sírod? nem tudja senki sem!” „Mintha saját sorsának látója lenne, és tetemre hívója az elvetemült jövő nemzedéknek, mely a hősi halál gyönyörére vágyik ugyan, de elfeledkezik a temetés, akár a nagy temetés kötelezettségéről.”

A Magyarok Világszövetsége nem kevesebbet állít, mint azt, hogy nagy költőnk, az 1848-as magyar forradalom eszmei vezetője, Petőfi Sándor, nem halt meg a segesvári csatában, hanem fogságba esett, és több száz szabadságharcos fegyvertársával együtt szibériai kényszermunkatáborba hurcolták, és ott lelte halálát. Az Orosz Föderáció Igazságügyi Minisztériuma hivatalos honlapján nyilatkozatban ismerte el, hogy Petőfi Sándort az orosz hadikormány örök barguzini száműzetésre ítélte.

A magyar kormány kérésére Oroszország amnesztiát ajánlott a hadifoglyok egy

részének, de a leginkább megbékíthetetlen és szabadságszerető hazafiak nem kerültek fel a hazatérők listájára- írja a szerző. Életük végéig ott maradtak a nercsinszki kényszermunkatáborban. Leszármazottaik, ahogyan az 1856 májusában elhunyt Petőfi Sándor leszármazottai is, mind a mai napig Burjátországban és a Bajkálon túli régióban élnek, és ápolják magyar őseik emlékét.

Tyivanyenko professzor Petőfi/Petrovics egyik Barguzinban írt versét is megosztja az olvasóval: „Csatába büszkén szálltam én, / Ármány-nyal, gonosszal harcoltam, / Népemnek kellett a remény, / Vezére, prófétája voltam.”

(Amiről fentebb olvashattak, persze „csak” egy elmélet, amit tudományos körökben többen erősen kétségbe vonnak. Arról, hogy hol is van Petőfi Sándor eltemetve, nyilván még sokáig vitatkozni fognak.)