Kati néni szobra a kofák emlékére

Kati nénit minden fehérvári ismeri. Vagy legalábbis mindenki látta már legalább egyszer, ha megfordult a fehérvári belvárosban, s átment a Liszt Ferenc utcán. A kedves, emberközeli szobor az elmúlt 16 évben amellett, hogy sokak kedvencévé vált, Fehérvár egyik legnépszerűbb turisztikai látványosságává lett. Szeretnek mellette fotózkodni, és az orrát is annyira gyakran dörzsölik meg a vágyott szerencse reményében, hogy mára már teljesen kifényesedett.

A piacozó asszonyoknak állít emléket

Kati néni alakja a régi piacozó fertályos asszonyok emlékét idézi meg, kissé visszahozva annak a letűnt kornak a hangulatát, amikor még mindennapos volt a tej, a vaj vagy szezonálisan a kacsafertály szállítása a háztól a piacig. Ahhoz, hogy a szobor elkészülhessen, a Fejér Megyei Hírlapnak is köze volt. Annak idején ugyanis, egy riport miatt látogatott el Gábor Gina és Pati-Nagy Bence kollégánk Kocsis Balázs restaurátor szobrászhoz, aki éppen a piacozó asszony makettjén dolgozott mint legújabb terven. Lefotózták hát a kompozíciót, majd a kép megjelent az újságban, Kocsis Balázshoz pedig utána elkezdtek záporozni a megkeresések az ügyben, hogy készüljön el a nagyméretű szobor. Nem volt azonban mindenki ilyen lelkes – meséli már a szobrász tetőtéri lakásában Kati néni történetét.

Civilek fogta össze a szoborért

Míg ugyanis a helyi polgárok s a városvédők szinte „beleszerettek” a makettbe, addig a szakma, a lektorátus fanyalgott. Nem találták megfelelőnek a művet (például azért, mert nem talapzatra készült), így nem támogatták. A városvédők azonban védelmükbe vették a „piacozó asszonyt”, akárcsak sok civil, akiktől Kocsis Balázs sok-sok biztató levelet kapott. Sokan anyagilag is hajlandóak voltak támogatni a munkát, így végül, úgy másfél év alatt összejött a pénz (közel négy millió forint) a bronz szobor öntésére, majd felállítására. A civilek a teljes összeg körülbelül kétharmadát állták, a többit a város önkormányzata – meséli a szobrász.

Szinte érezni a kacsafertály illatát

A szobor a Kati néni nevet időközben, a munkafázisok során kapta. Nem volt azonban konkrét modell, ám olyan piacozó felsővárosi asszonyság igen, aki később megihlette a művészt. S ugyanígy, a szobor előtt látható kocsit sem egyetlen modell után készítette, hanem annak több régi szállító eszköz (például az a tejeskocsi, ami a Szent István Király Múzeumban található) szolgált mintául.

Kocsis Balázs ugyanis nem egy néninek akart emléket állítani, hanem egy korszaknak és az összes piacozó asszonyságnak, akik még az 1970-es, ’80-as években is végig-végig döcögtek kis kocsijukkal a Felsővárostól vagy a Rác várostól a Fő utcán át a piacig. Olyan természetes volt ez még akkoriban is, mint az, hogy ma gyorséttermeket látunk. S azzal szűnt meg végleg, hogy az 1990-es évek végén felépült a pláza – teszi hozzá a szobrász, aki azért megemlíti: volt egy asszony, akit valóban Kati néninek hívtak, és akivel sokat beszélgetett a piacon. Ő igen karakteres megjelenésű volt, és jó kereskedőnek bizonyult, mindig hatásosan szólította meg a lehetséges vevőt. Az ő képmását idézte föl később, amikor a szobrot formálta, ám a képbe már más arcok vonása is vegyült.

Kati néni alakja a kereskedelem régi, alkudozós módját, az emberi kapcsolatok fontosságát, közelségét szimbolizálja, és nagy dolog, hogy még a mai tizen-huszonéves korosztálynak is mond valamit. Mert Kocsis Balázs olyan levelet is kapott, amelyben egy fiatal lány azt írja: „Szinte érzem a kacsafertály illatát” – pedig sosem kóstolt olyat…

Kati néni szobrát végül 2001. november 25-én, Katalin napján avatták föl jelenlegi helyén. Jó ideje hagyományosan itt köszöntik a Katalinokat, s ilyenkor újra és újra megemlékeznek a kofákról, fertályos asszonyokról is.