A magyar népdalkincs megőrzése egészen egyedi módon is történhet

„Deres a répa levele, fázik a summások keze. Ha fázik is dolgozni kell, a summásnak szenvedni kell” – ez egy kifejező mondat a nehéz és mostoha körülmények között tevékenykedő summásokról, kiknek dalait, történeteit a Besnyői Népdalkör sokszor megénekelte – tudta meg lapunk Szuszán Jánosné Jolikától, aki több mint két évtizede vezeti az együttest. Az ezüst és arany fokozatokkal, Arany Páva-díjakkal, kiváló népzenei együttesi minősítéssel rendelkező énekesek ugyan feleannyian, mint a kilencvenes években, de töretlenül folytatják tevékenységüket. Őrzik, gyűjtik a magyar népdalkincset.

- A summás dal egy történelmi kifejezés, különösen Besnyő történetére jellemző, hogy az 1800-as évek végén, az 1900-as évek elején létrejött egy olyan szervezkedés, hogy más vidékekre mentek el dolgozni az emberek, a jobb megélhetés reményében – mesélte Szuszán Jánosné.

- Alkalmi munkára szerződtek el az ország különböző pontjain. A Heves megyében található Bodony településről sokan érkeztek ide a besnyői gróf rezidenciájára. Amikor 1945 után földosztás zajlott, a vendégmunkások itt kértek földet és telepedtek le. Bizonyos összegért, úgynevezett summáért tevékenykedtek, ami anyagi vagy terménybeli támogatást jelentett.

S e történettel máris magyarázatot kaphattunk a summás dalok eredetére. A vezető szerint a summásság hagyott maga után egy jelentős történelmi hagyatékot: ezek az emberek otthonra találtak Besnyőn, magukkal hozva azokat a palóc dalokat, szokásokat, viseleteket, amelyeket nem ismertek ezen a vidéken. A summásság nem más, mint a tavasztól őszig tartó munkafolyamat. A környező tanyákon élő népességgel közösen dolgoztak, így egymástól átvettek szokásokat, például megtanulták dalaikat.

- Olyan szerencsés helyzetben vagyunk – folytatta -, hogy adatközlőink egy része fiatalkorukban ilyen summásként éltek, s sikerült ránk örökíteniük a nótákat. Jó párat meg tudtunk menteni azzal, hogy dalkörünk megtanulta ezeket. Sajnos, akiktől tanultuk, ma már nem élnek.

Mint kiderült, a Besnyői Népdalkör nemcsak a dalokat, hanem a tárgyi emlékeket is őrzi egy takaros helytörténeti gyűjteményben. 2009 óta működik, a lakosság ajánlotta fel a tárgyakat. Jellemzően szobaberendezés, faragott ágy, szekrény található itt, leginkább az 1930-as évekből. Talán a legfigyelemreméltóbb ereklye a több mint százesztendős szövőszék, amely még a kórusvezető anyósáé volt. Ő is az édesanyjától örökölte. Megtudtuk: az anyós szintén palóc származású summás volt, Szuszán Jánosné vele érkezett ide Besnyőre, ahol azóta él.

Vajon személyesen ismeri-e a besnyői népdalkör vezetője a rimóci származású Holecz Istvánné Kanyó Margitot a palóc néptánc- és népdalkincs legismertebb őrzőjét? Erre a kérdésre rendkívül érdekes válasz érkezett: igen! Ám nem Palócföldön történt a találkozás. Habár Bodony és Rimóc földrajzilag közel vannak egymáshoz, nem volt közös életük. Ezek a falvak elzárkóztak egymástól azért, hogy mindegyik megőrizhesse sajátos népviseletét, egyediségét. Egy szigligeti továbbképzésen ismerkedtek meg, ahol palóc népdalokat tanított a jelenlévőknek.

Az új esztendő új kihívásokat hoz a Besnyői Népdalkörnek. Nemrégiben belevágtak egy különleges zenei élmény kidolgozásába: hat asszony vállalkozott arra, hogy megtanuljon csengettyűzni. A Fejér megyében egyébként sem szokványos citerás hangzásvilágot sikerült ötvözni egy hagyományőrző népdalkör átütő erejével; a Szironta Csengettyű- és Citeraegyüttessel együttműködve.

A népdalok és a csengettyűzés ötvözése idén is folytatódik. Kíváncsian várjuk az együttműködés eredményeit.