Nagydíjas filmben játszanak Varga Lili és Andrássy Máté fehérvári színészek

A Stage 32 nagydíját megelőzően A levelek több rangos fesztiválon is sikerrel fordult meg korábban, és 2017 decembere óta számos más díjat is begyűjtött. A legtöbb helyen a rövidfilm feszültségteremtő erejét értékelték, de díjazták a vágást, a rendezést, a hangot – és általában szinte mindent. A nézők itthon idén februárban a Negyedik Magyar Filmhéten láthatták a rövidfilmet. A nagydíj apropóján Varga Lili színésznővel beszélgettünk.

Hogyan emlékszel vissza a forgatásra és az elmúlt hónapokra?

– Napról napra láttam, ahogy külföldön elismerésekben részesül a film, és mindig izgalommal és jó érzéssel töltött el a gondolat, hogy részt vehettem ebben a munkában, és ehhez a csapathoz tartozhattam. Nagyon felkészült, jó stáb volt, én pedig szerettem ezt a forgatókönyvet. Tehetséges gyerekeket és jó karaktereket sikerült találni a megvalósításhoz. A Vörösmarty társulatából még Andrássy Máté szerepel a filmben. Ő egy, én két napot forgattam benne – az első napunk közös volt. Jó élmény, jó hangulatú forgatás volt. Emlékszem, hideg volt már, egy iskola udvarán volt egy külső helyszín, teával, kabátban, mindig startra készen álltunk,

de ez sem zavart, mert nagyon élveztük a munkát, és rettentő hamar eltelt az idő.

A szereped hogyan kapcsolódik a rövidfilm történetéhez?

– A filmben a Takarítónő szerepét játszom, a közvetítőét, aki segíti a két árvaházi gyerek, Zoli és Dóri kommunikációját, örökbefogadását, szerelmét – de minden segítség(em) ellenére Zoli sorsa mégis tragikusra fordul a szintén árvaházi rosszfiú, Feri miatt, aki szemet vet Dórira, és egy általa írt levéllel összekuszálja a szálakat. Szomorú, de szép történet, megérdemli az elismeréseket.

De nem ez volt az első filmes munkád…

– Ezen a kisfilmen kívül korábban Berta Enikővel és Buda Jánossal dolgoztam együtt, két dokumentumfilmben. Az első közös munkánk a Lyme – egy régmúlt kór hajnalán volt. A második a Fibulák és Fabulák, ami szintén részt vett a Los Angeles-i Filmfesztiválon. Már az első alkalommal is hamar megtaláltuk a közös hangot, ezért nagyon örültem, amikor másodszor megkerestek. A Fibulák annyiban volt más, hogy ott bepillanthattam a televíziós műsorok világába is. Egy nap alatt vettük fel az én részeimet, folyamatosan blattoltam a szöveget. Bár ezt szinkronban már megszoktam, mégis, itt egyszerre kellett csinálnom mindent. Eleinte izgultam is rendesen: ez egészen másfajta koncentrációt igényelt. Talán ezért is érdekel annyira ez a világ.

Hogyan éled meg a különbséget a színpadi és a filmes munka között?

– A színpadon az ember egyetlen este, az alatt a pár óra alatt visz végig egy ívet, mesél el egy történetet. A próbák alatt van idő kísérletezni, összerakni a mozaikokat, az előadáson pedig újra átélni, összekötve a képeket. A filmnél ez egészen másképp van. Nem lineárisan veszik fel a jeleneteket, amelyek között a technikai átállások is órákat vehetnek igénybe. Közben az embernek nem szabad kiengednie, készen kell állnia a folytatásra. A történetben mindig oda kell ugrania, és abban az állapotban kell lennie, amit az épp forgatás alatt lévő jelenet megkövetel. Nagyon kíváncsi vagyok, hogyan működnék például nagyjátékfilmben, vagy sorozatban, hogyan tudnék hitelesen bejárni és átadni egy ívet, hogyan tudnék ott is átváltozni. Hála istennek egyre több lehetőség és kezdeményezés van az országban a színészek számára, ami szükséges is, mert valljuk be az a kis vibráló doboz az otthonokban, és az a kifeszített vászon azokban a nagy termekben igenis számít, és szükséges ahhoz, hogy az embert szélesebb körben is megismerjék. Nem hírnévre vágyom, félre ne érts, csak remélem, hogy én is részese lehetek ennek a folyamatnak, és kipróbálhatom magam ebben a világban.

Valami azt súgja, hogy nem várat magára sokáig a lehetőség… jut eszembe, mindig meg akartam kérdezni: egy színész képes marad nézőként is működni, vagy már végleg csak odaátról lát?

– Én nézőként, legyen szó színházról vagy filmről, olyan vagyok, mint egy gyerek. Hiába tudom a háttértörténetet, vagy voltam jelen a felkészülés folyamatában, vagy ismerem az aktuális szereplőket – ezekre mind csak utólag gondolok. Abban a pillanatban, mikor elkezdődik az előadás, vagy elindul a film, mindent el tudok felejteni, csak rácsodálkozom a történetre, és megyek a szereplőkkel.