Hagyományőrző időutazás a sárhatvani falutörténeti kiállításon – múltunkról mesél

A bútorok, tárgyak, használati eszközök, makettek, fotográfiák és írásos dokumentumok által megelevenedett az egykori Hatvanpuszta, a mai Sárhatvan távolabbi és közelebbi múltja.Volt egyszer egy időszaki falutörténeti kiállítás – két esztendeje. Azóta is sokan és sokat beszélnek róla. El kellett bontani, mert az épület a kis falu közösségi tereként, kultúrházaként, valamint a Sárhatvan Klub bázisaként is szolgál.

– A bemutatott anyag megvan, mind egy szálig, nálam vagy a tulajdonosuknál, és gyarapodott is – mondja Zámbóné Selmeczi Piroska. – A csapat, a klubunk adott (figyelmeztünk Mándy Iván szavaira), de kellene egy hely is. Fix, állandó.

Piroskával hagyományőrző időutazásra indulunk: a falutörténeti kiállítás száz esztendőt ölelt föl, múltunkról mesélt minden, a fotográfiák letűnt korokat idéztek, szemünk a makett terepasztalon az egész falut befogta.

– A kíváncsiság hajtott kilenc éve, hogy megtudjam Sárhatvan történetét – folytatja a történetet beszélgetőtársam. – Elég kevés adatot találtam, s azzal szembesültem, talán fölösleges a munkám, de valaki (valamelyik ősöm?) azt súgta: csináld!

És az amatőr helytörténeti kutató agilis lendülettel fogott Hatvanpuszta múltjának felderítésébe. Levéltárak dokumentumait bogarászta, anyakönyveket lapozgatott, az interneten szörfözött, levelezésbe fogott, eleink fellelhető emlékeit kutatta, és persze egyre csak gyűjtögetett szorgosan. És mindebben partnerekre lelt.

A falutörténeti kiállítást lelkes segítőivel hozták tető alá – erősíti meg. Pluhár István nevét említi újfent, aki meghatározó személyisége a falunak, majd Győri Istvánné Mariannról, az idén éppen tízesztendős Sárhatvan Klub vezetőjéről és a baráti klub önzetlen csapatáról beszél sok-sok szeretettel.

Emlékeztet két évvel ezelőtti késő őszi találkozásunkra, amikor a kiállításon bolyongtunk.

A híres-nevezetes kiállítás a sárbogárdi településrész, az egykori Hatvanpuszta, a mai Sárhatvan távolabbi és közelebbi múltját ölelte föl az 1870-es esztendőktől az 1970-es évekig. Szóba került az egykori kastély és az iskola számos emléke, s szembesültünk a legendás Szávozd család emberi tragédiájával is.

Emlékszem az 1917-es márciusi vasúti szállítmányok kézzel írt jegyzékére, melynek első oldalán a kilencedik bejegyzés így szólt: Budapest, Józsefvárosi pályaudvar, a szállító Szávozd Emil, s amit fuvaroztak, főzelék-alapanyag és burgonya.

A Szávozd család tragédiáját 14 oldalas dolgozatban tette közzé a falukutató, az egyik tablóról Szávozd Emil földbirtokos tekintett ránk, amott az emblematikus sírkápolna 1923-as fotográfiájára esett pillantásunk, Imre fia emlékére építtette az apa.

– A kis tanulmányodra még visszatérünk majd – ígérem meg sokadjára. – Szavadon foglak – mosolyog Piroska.

Most is felemlítjük a település déli kapujában szabadon álló, páratlan szépségű, centrális terű, félköríves szentélyzáródású, homlokzati tornyos, neobarokk stílusú, Nagyboldogasszonyunk nevét viselő kis katolikus templomot. Szávozd Emil földbirtokos egy olaszországi templom hű másaként építtette. A falubeliek szeretnék, ha az évszázados évfordulóra megújulhatna Sárhatvan ékessége, egyetlen nevezetessége, a helyi szóhasználatban temetői sírkápolnája. Ezért imádkoznak.