Végvári Beatrix képein fiktív alakok keresik a helyüket

Milyen nehéz is meghatározni pontosan, kik vagyunk, honnan jöttünk és hová tartunk. Jelenünk múltunknak és felmenőink múltjának köszönhetően is alakul, de számos hatás ér bennünket a környezetünkből. Identitásunk, önazonosságunk formálódik, s ha minden jól alakul, akkor teljessé is válik. Ám ez sok belső munkát kíván – ezt pedig segítheti az alkotás folyamata. Egy művésznek, jelen esetben Végvári Beatrixnak adott a lehetőség, ám neki is meg kell becsülnie minden szabad pillanatot.

A Tóparti Gimnázium és Szakgimnázium művészeti tagozatának vezetőjeként ugyanis mindig rengeteg a dolga, ám amikor lehet, ő is elengedi a képzeletét, és grafikákat készít. Többnyire számítógépeset, de időnként szitanyomatot, illetve annak művészi formáját, szerigráfiát alkot. E technikánál időtállóbb és közvetlenebb a kapcsolat az anyaggal.

A Szabadművelődés Háza galériájában most e módszerrel készült képei láthatók, köztük egy sorozattal. Ez elég friss, s létrejötte a Lánczos–Szekfű Alapítvány támogatásának köszönhető. A pénzből sikerült kivitelezni a szerigráfia technikai költségeit, az említett sorozat művei pedig kiegészítik a korábbi évek munkáit, kapcsolódnak hozzájuk.

Bea azt mesélte, hogy képein szívesen ábrázolja a tárgyi környezetet. E tárgyak azonban sokszor szimbolikusak: közelséget, elidegenedést, hiányt jelenítenek meg. A színekért rajong, annak ellenére is, hogy grafikus. Igaz, ez a szakma is egyre szabadabb, már nem csupán a fekete-fehér technikákról, a sokszorosításról szól. A szerigráfia például azért jó, mert a színek egymásra és egymás mellé nyomásával lehet a kívánt hatást elérni, a keveredés vagy éppen az átlátszóság fejezheti ki a lényeget. Nagyon átgondoltan kell dolgozni, mert már csak az anyagköltség miatt sem mindegy, mit nyomtat ki a művész.

A tárlatot megnyitó Bobory Zoltán költő felhívta a figyelmet arra: tudatos, ám nem direkt módon üzenetet közvetítő alkotásokkal van dolgunk. Intelmek, vágyak is megfogalmazódhatnak bennünk a képeket nézve, ám olykor csupán fölsejlik a mögöttes tartalom.

Bea elmondta: valóságosnak tűnő, de nem valós tereket hoz létre képein. E terekben fiktív, nem azonosítható figurák mozognak, állnak, keresve a helyüket s valahol azt a bizonyos identitást. S mit is adhat ehhez, az identitásunkhoz például egy régi játszótér, majd képen annak a látványa és a tudat, hogy valaha mi is időt töltöttünk hasonló helyeken? Hogy egyszer mi is voltunk gyerekek, akárcsak a pici baba, aki a Rákészülés című képen éppen nekiindulni készül – ilyen apró emlékképekből, látványokból, pillanatokból tevődik össze a jelenünk, az, ahol most tartunk, kívül s belül egyaránt. Ezt is sugallhatják Végvári Bea művei.

A kiállítás a jövő év elejéig látható.