Cégérek, textilek őrzik Ecsedi Mária keze nyomát

A Fő utcai játékbolt, a könyvesbolt, vagy például mellette a férfi, női divatáru üzlet cégére. Az Órajáték figurái. A Kortárs Művészeti Fesztivál művészzászlói. Megannyi látványos, esztétikus munka, amelyek állandó jelenlétükkel, vagy éppen időszakosan valóban szebbé, emberibbé teszik Székesfehérvár belvárosának arculatát. Nem is beszélve arról, hogy az Órajáték milyen turistavonzó látványosságot jelent.

Mindezek Ecsedi Mária képzőművésznek köszönhetők, aki több mint ötven éve került a megyeszékhelyre Ujházi Péter festőművész feleségeként, és akit az egész addigi élete a fővároshoz kötött.

Ezért neki Fehérváron akkor még minden idegen, új, nagyon más volt, az első időszak nem is bizonyult könnyűnek – mesélte a kezdetekről.

– Azokat az éveket, amelyek az ember életében igen meghatározóak, mind Budapesten töltöttem. Ott jártam általános iskolába, képzőművészeti gimnáziumba, aztán a Képzőművészeti Főiskolára. Lehetőségek tekintetében sem lehetett akkoriban összehasonlítani a fővárost egy kisebb várossal, így Fehérvár először igen szűkösnek tűnt. A váltás is hirtelen volt, mert a főiskola befejezése utáni ősszel már Péter családjánál laktunk. Sok barátunk Pesten maradt, a családom is hiányzott, hiszen négy testvérem van, és mindig közel álltunk egymáshoz. Ezért akkoriban sokat jártunk vissza, kiállításokra és a barátokhoz is. Körülbelül tíz év kellett ahhoz, hogy Fehérváron is otthon érezzem magam, újabb tíz év után pedig már nem tudtam volna elképzelni, hogy ismét Budapesten éljek. Időközben persze mindkét város nagyon megváltozott.

Hogyan indult akkor két fiatal festőművész pályája egy vidéki városban?

– Rövid ideig mindketten tanítottunk, én a József Attila Gimnáziumban és a gépipari technikumban. Nagyon szép hivatás ez, s becsülöm azokat a kollégákat, akik az alkotás mellett tanítanak. Mi azonban más utat választottunk, szabad foglalkozású művészként szerettünk volna élni. Nem volt egyszerű. Akkoriban sokan rendszeresen dolgoztak a Képcsarnok Vállalatnak, ahová Budapesten hetente lehetett a zsűri elé vinni egy munkát. Ezeket értékelték, beárazták, s elkezdték forgalmazni. Sokan így éltek meg, és egy ideig mi is csináltuk, mert ez mégis valami bevételt jelentett. Hamarosan azonban grafikával kezdtem foglalkozni, kiállításokra linó- és fametszetet készítettem, a megélhetésért pedig reklámgrafikát: plakátokat intézményeknek, a városnak, a megyei művelődési központnak felkérésre. A múzeumnak főleg régészeti rajzokat csináltam. Akkor még kézzel dolgoztunk, egyedi munkák készültek, számítógép nélkül. Volt egy szerződésem a kincsesbányai bauxitbányával, ott is sok érdekes munka adódott. Emellett fontosnak tartottam a kiállításokon való szereplést, első nagyobb egyéni tárlatom 1973-ban volt, a megyei művelődési központban.

Komoly megbízást kapott 1983-ban az Ikarus gyártól...

– Az elsősorban a belsőépítész Eördögh Editnek köszönhető. Ő akkor még a megyei tervezőirodán dolgozott, s rábízták az Ikarus irodaépületének belsőépítészeti kialakítását. Edit egy tizenkét négyzetméteres murális munkát gondolt el, s engem biztatott, hogy készítsek tervet. Addig nem csináltam hasonló munkát, de elvállaltam. Sgraffitóban gondolkodtunk, ami több száz éves épületdíszítő technika, a színes vakolat visszakaparásával készül. Megkaptam a megbízást, és bár általában sgraffitóhoz csak két színt használnak, én öt színt alkalmaztam, hogy gazdagabb legyen a látvány. A zsűri és a gyár vezetése is elégedett volt a végeredménnyel.

Sok belvárosi bolt önnek köszönheti ízléses cégérét. Ezeket mikor kezdte készíteni?

– Az első felkérés szintén Eördögh Editnek köszönhető, 1988-ban. Így kezdődött a cégérek sora, amelyeket együtt csináltam kovácsmesterekkel: először a Kincsesbányán megismert Kovács Károllyal, később a Móri Művészeti Szabadiskolában dolgozó Diós Tiborral. Vele készítettük az Órajáték figuráit is. Nagyon fontos volt az együttműködés, se ők, se én nem boldogultunk volna egyedül. Tizennyolc cégért készítettünk, de sajnos már nem mindegyik látható az utcán, mert megváltozott az üzletek profilja, némelyek megszűntek.

Ezt hogyan élte meg?

– Azért ezek nagyon kis veszteségek az ember életében. A családunk átélte a háborút, édesanyám egyedül nevelt föl bennünket, nagyon szerény körülmények között. Úgyhogy toleránsak lettünk, és reálisan értékeljük a saját helyzetünket. Változó világban élünk, változó igényekkel. Ugyanakkor furcsa volt az átalakulás, és kissé sajnáltam egyes cégérek eltünedezését, mert érdekesebbé tették a környezetet.

Jelentősek művészzászlói is, amelyek a Kortárs Művészeti Fesztivál keretében kikerülnek a Fő utcára, sokan látják őket. A textilek iránt mikor kezdett érdeklődni?

– Mindig is szerettem a színes anyagokat, korán elkezdtem varrni. A szép textil, a szőttes szeretete azonban más, ez időközben alakult ki. Ahhoz pedig, hogy művészzászlót készítsek, megint csak kellett valaki, aki ösztönöz és meghatározó szerepet tölt be a művészeti életben. Ő volt Szűcs Erzsébet művészettörténész, aki egy pályázat kapcsán szorgalmazta a textileket. Ezután megszervezte a Kortárs Művészeti Fesztivált, amelynek keretében minden évben művészzászlókkal díszítik a Fő utcát. Eddig kilenc zászlót csináltam, az elsőt Szent István tiszteletére.

Utoljára két éve volt kiállítása, a Székesfehérvári Művészek Társasága fennállásának 25. évfordulója, illetve annak apropóján, hogy ötven éve él Fehérváron. Most foglalkoztatja valami?

– Annak a tárlatnak végül nagyon örültem, bár nehéz volt összehozni az anyagot a különböző típusú alkotásaim miatt. Jól sikerült azonban, mert áttekinthetővé tette az egész munkásságomat. S az ugyanakkor megjelent kiadványnak is örültem, ami dokumentálja – sok szép fotóval, adatokkal – az elmúlt öt évtizedet. Most érlelődik egy nagyobb szabású munka az Órajáték kapcsán, de erről bővebben majd később…!