A bűnös elméjét tárja ki Hargitai Iván rendezése a Vörösmarty Színházban

Éppen a Vörösmarty Színház kérte fel a magyar írót a munkára. Az előadást a Kozák András Stúdióban játsszák: Nagy Péter, Gáspár Sándor, Kuna Károly, Lábodi Ádám, Ladányi Júlia, Varga Mária, Pálya Pompónia, s még egyszer ennyi néma, maszkos figura.

A stúdiószínpad sajátosságai: szűk, értelmezhetetlen közönségforgalmi rész, egy bejárat. Befelé, majd kifelé a néző picit bele is lép a játéktérbe, kitárulnak előtte a takarni való titkok. (Nincs ezzel baj, jó, hogy van ez a ráadás játszóhely.) A rendezés a játéktér és a nézőtér, a játszók és a közönség együvé tartozásának e determinációjára gyakran reflektál, máskor kimódolt elválasztásának szükségességét mutatja fel.

Raszkolnyikov, amikor elfogadja bűnének súlyosságát, s a bűnhődés elodázhatatlan szükségét, a jégkeresztből összefolyt hideg vízben füröszti meg arcát

A nézők a terembe belépve helyüket nem foglalhatják el. Háttal, de közel a díszlethez, fényben, felsorakoztatják őket a beengedők. A Raszkolnyikovot megtestesítő Nagy Péter a pársoros nézőtér felső sorában áll, vár, már játszik, monológot intéz az érkezőkhöz, miszerint a gyilkosságtól sem kell visszariadnia, ha úgy tetszik, azt is megteheti az, aki nagyobb a népnél, aki felette áll a plebsznek. Persze ezzel a hős, aki előtt az utódok leborulnak, előbbre viszi a nagy, a közös ügyet, lendít egyet a világ kerekén.

A monológ után kizökkent az egyik ültető, akinek szerepe megkérni a nézőket: „szíveskedjenek helyet foglalni.” Mindez és a terem oldalsó, valamint nézőtérrel szemben lévő falainak vászonra kreált rémképei – mezítelen testek, emberölő balták rajzai – is egyberántják a néző- és a játékteret. A rajzokhoz hasonló maszkba bújtatott rémképek testi valóságban is megjelennek a színen újra és újra. (Jelmeztervező: Kárpáti Enikő.)

Elválaszt azonban egy többfunkciós drótkötél, amit, miután a nézők végre leültek, egy díszletmunkás feszít ki akkurátusan. Ezt megteszi a második felvonás elején is. A drótkötél hol szárítókötél, hol bábszínház alkotó tényező, amikor is a játszók elmesélnek egy regényes fejezetet a hosszú, szerteágazó cselekményből. A drótkötél határ is, két döntés között.

A történetet mindenki ismeri. Raszkolnyikov meggyilkolja a zálogos öregasszonyt meg a húgát. Baltával zúzza össze őket. A gyilkosságok kívül esnek a téren, mint a görög tragédiákban. Majd marja őt a lelkiismeret. Az adaptáció, illetve a rendezés persze sok minden mást is meghagy a regény cselekményéből, amely így számos történetelembe belebonyolódik. A főtéma marad Raszkolnyikov agyvelője.

Az első felvonásban Raszkolnyikov, a „fiók-Napóleon” szobája, egy egér-, inkább patkánylyuk jelenik meg plasztikusan. A második felvonásban már forog a díszlet, a jelenetek zöme mégiscsak börtönrácsok között játszódik.

Nem valódi cella ez, de annak képzete, kivetülése Raszkolnyikov gondolatának. (Díszlettervező: Magyarósi Éva.) Konstans a színpadon egy véres balta. Bár már nem használja senki, jelen van.

Ahogy állandó egy a mennyezetre, a lámpák közé applikált jégkereszt is. Csepeg. Fogy a hit, olvad. Egy dézsába gyűlik a víz. A feszület egy ponton elvékonyodik, robajjal leesik, s a dézsában folytatja vízzé változását. A kereszt fontos szimbólum Raszkolnyikov és Szonya (Pálya Pompónia) közt bontakozó érzelem, közeledés folyamán is. A nő saját nyakláncát és keresztjét ajándékozza a férfinak: viselje, ha felkészült rá.

Raszkolnyikov, amikor elfogadja bűnének súlyosságát, s a bűnhődés elodázhatatlanságát, a keresztből származó jéghideg vízben mossa meg arcát, majd a dróton átjutva, a nézők előtt vallja meg bűnösségét.

Szép, szükségszerűen nehéz, feszült, cselekményszálakkal, ötletekkel, jelekkel, valamint szimbólumokkal sűrűn átszőtt előadás.