Váradi Eszter Sára és Keller János ismét egy közös előadásban

A szereplők Váradi Eszter Sára (Ellen), Keller János (Harry) és Ottlik Ádám (Milt). Az előadás létrejöttében szerepet játszhattak a Jövőre veled ugyanitt és annak folytatása, a Jövőre veled ugyanitt 2. című, az elmúlt évadokban közönségsikert arató előadások, azokban is a Váradi Eszter Sára és Keller János által megtestesített figurák szerelmi viszonya bontakozott ki. Bizonyára ajánlani sem kell ezen előadást a két színész rajongói­nak! Hozzájuk „csatlakozott” most Ottlik Ádám. A rendező is ugyanaz, Hargitai Iván.

A stúdióba belépve a nézők máris látják az alapszituációt: egy ember (Harry) áll valaminek a legszélén, derekán kötél, arra gumiabroncs erősítve, hogy legyen, ami a mélybe húzza. Bohózat, s máris öngyilkosságot kíván elkövetni valaki! Micsoda ellentét!

A Magyarósi Éva díszlettervező alkotta teret egy gerenda (a női torna egyik eszköze) uralja, ami korlátként fungál, innen vetné magát vízbe, kinek szíve facsarodott. A vizet pár darab odalent veszteglő origami papírhajó jelzi, ötletesen. A nézők, hol a víz, hol a szárazföld irányából látják a játszókat. A nézőpont-változtatást jellemzően Ottlik Ádám oldja meg, félsötétben, hanyag eleganciával átcsúsztatja a hajókat hordozó alapot a gerenda alatt. A tornaszer mögött, középen az éjszaki New York látképe állandó.

Az első párbeszéd Milt és Harry között esik. Milt skatulyából pattant, fess úriember, csakúgy csillog az a nyakkendőtű! Siker, pénz, csillogás, számára ez nem álom. Harry lepattant, hinnénk, hajléktalan, de legalábbis otthontalan. Ő sikertelen, elkerülték az élet mézei.

Az egyiknek sikerül, a másiknak nem, jut eszünkbe egy másik dal.

A rendezés – amerikai a színdarab – angolszász poppal, helyesebben beattel oldja meg a zenei aláfestést, Beatles-dalok szólnak. Az előadás egyetlen igazán erős jelenetében is, a legvégén. Váradi Eszter Sára antréjában szétcsúszott részeg asszonyi toalettjén is érezhető az előkelőség, a pénzen vásárolható fajta. Kárpáti Enikő jelmeztervei elegendők és pontosak, városi viseletek. A jelmeztervező a vízbe eső, de onnan visszatérő férfiak újraöltöztetésében lubickol. Az úriember, az öltönyös Milt egy alkalommal matrózszerkóban, máskor rózsaszín köntösben tér vissza, Harry pedig mint csillogó gúnyás hajóskapitány.

A helyszín mindkét felvonásban egyező, hiába telik el hosszabb időszak a két egység között a történetben.

A megformált jellemek egy­síkúak, nincs bennük átélhető mélység. A közöttük lévő viszonyváltozások kevéssé indokoltak, no persze egy bohózattól a néző alapvetően nem jellemkomikumot vár, hanem a helyzetek fonákságát, ám az esések (vízbe pottyanások) és egyéb, a korlát mellett véghez vitt taszigálások ritmusa, legalábbis a premieren, még vacakolt. Ritkán gerjedt hahota.

Az utolsó utáni jelenetben, a nézőtéri tapsot leintve a három színész, részben abszurd jelmezbe bújtan (Harry kapitány) elénekli a liverpooli banda „A Hard Day’s Night” (Egy nehéz nap éjszakája) című világslágerét – jól szól –, ezzel a gesztussal zárójelbe téve, kicsúfolva az addig ábrázolt sehonnan sem induló, sehova sem érkező szerelmek halálvággyal kevert miliőjét. A történethez és a figurák magatartásához passzoló kifigurázó attitűd az előadás többi részében alig érhető tetten.