Recenzió Bobory Zoltán két új kötetéről

Családtörténetét, a város és az ország történetének huszadik századi gyönyörű és borzalmas eseményeiről szóló memoárját. És most itt van a kezünkben egy hasonló műfajú könyv: Bobory Zoltán Arccal az égnek című könyve. A cím sok minden eszünkbe juttathat. Például Bella István híres versét, az Arccal a földnek című remeklést, amely az 1956 után kivégzettek meggyalázását állította a középpontba. Ám eszünkbe juthat egy másik jeles költő, Nagy Gáspár is, akinek emlékére ugyancsak elhangzott az „Arccal az égnek” című műsor.

Számos újdonsággal szolgál a könyv

Nyilvánvalóan nem véletlen, hogy Bobory is ezt a címet választotta annak a kötetnek borítójára, amelyben végigkíséri eddigi életútját. Ahogy előszavában Lukácsy József írja róla: „…egész életét az ember- és családszeretetben megnyilvánuló bibliai alázatosság határozta meg…” (7-8.) Ez a szellemiség az egész köteten végigvonul, a kezdetektől a jelenkorig. Azok közé tartozom, akik évtizedek óta ismerik a sportolót, a fogtechnikust, a versmondót, a művelődésiház-igazgatót, a közéleti embert, az öreghegyi lokálpatriótát, az irodalomszervezőt, a költőt és írót, a határainkon túl élő írástudókért és a kisebbségért tenni akarót, s talán legfőképpen a történelem igazságtalanságaiért megbűnhődők emlékeinek őrzését fölvállaló hazafit. Igen, sokat tudunk róla, de ez a könyv mégis számos újdonsággal szolgál. A rumi születésről, a Basa utcai gyerekkorról épp úgy, mint a fiatal korában oly fontos szerepet betöltő sportról, a korán elveszített szülőkről, a diákkorról és a későbbiekről.

A szöveget szépen illusztrálják a korabeli fényképek

Mondhatjuk, hogy sikeres hét évtized van mögötte, nem hiányoznak az elismerések sem. Vannak persze sérelmei, ám ezekről is méltósággal szól. Összességében jellemzi a higgadt beszédmód, az érzelmek gazdagsága, a hivatás szolgálatának hangsúlyozása, és mindenekelőtt a hit. Ahogy szokta mondani: a Jóistenbe vetett hit. Mindezeket erősítik a kötetbe szerkesztett versei, mindig az adott fejezethez illően. Meseszövése gördülékeny és élményszerű. Ha kell, könnyedébb, ha kell, ünnepélyes a hangneme. Fontos számára az a szellemi örökség, amely felesége nagyapjától, a legendás fehérvári polgármestertől, Csitáry G. Emiltől származtatható. Fölidézi tízéves korának életre szóló élményét, 1956 napjainak a fölelevenítésével. Egy versidézet: „…Szemünkben láng gyúlt, / a Szabadság tárt karokkal fölénk hajolt. // 1956 októbere volt.” S ez a szabadságélmény meghatározta számára a későbbi évtizedeket is. Ezenkívül mindig kiemelt szerephez jut a család, a feleség, a gyerekek és újabban az unokák. A szöveget szépen illusztrálják a korabeli fényképek, a csecsemőkortól a nagypapává válásig. Van egy rész azonban, amely átvezet a másik kiadványhoz, amelyben megírja életének egyik csúcsteljesítményét, a Don-kanyar-kápolna történetét, képeken, dokumentumokban, levelekben. Kiemelendő e másik műnek a külleme: a tipográfiai és grafikai igényesség Tóth Adrient dicséri. Gyönyörűek a színes fotók is, mintegy hűségesen illusztrálva a leírtakat.

Megrázó pillanatokat idéz föl

Hálás vagyok a sorsnak, hogy a történet fogantatásának tanúja lehettem 1988-ban, a Jáky József Szakközépiskolában, ahogy egy irodalmi délutánon Serfőző Simon fölolvasta Feledésből az emlékmű című versét. (Zoli akkor versmondóként volt jelen.) Erről így ír: „…A rendezvényről hazafelé menet a belvárosi Barátok templomának nagyharangja megszólalt fölöttem, s mint aki érti a ´szót´, bevillant, hogy el kellene zarándokolni oda, ahol – tudtommal – a világháború óta nem járt magyar ember, s ahol 136 ezer magyar, hősi halált halt katonahalott, áldozat nyugszik, jelöletlenül, szerte orosz földben…” (8.) S elkezdődött a hősi küzdelem: a zarándok­útért, s majd a pákozdi Mészeg-hegyen fölállítandó emlékkápolnáért. Ne feledjük, még a régi világban fogant meg az ötlet, és ez azt is jelentette, hogy a hazai politikai erők értetlenül, és nem éppen jó szándékkal reagáltak, egészen Gorbacsov közbelépéséig. Igen, Bobory Zoltán levelet írt a peresztrojka és a glásznoszty irányítójához, aki közölte a magyar elvtársakkal, hogy mehetnek a magyar zarándokok… Mondhatjuk, hogy innen már sikertörténetről beszélhetünk. Bobory ebben a kiadványban egyrészt hitelesen mondja el a katartikus történetet, másrészt korabeli dokumentumokkal igazolja a lépéseket. Megrázó pillanatokat idéz föl, és sokadszor jelzi, hogy az egyszerű orosz emberek nem az ellenséget látták a magyar zarándokokban. Más szóval egy kései békekötésnek is tanúi lehettek azok, akik hasonlóképpen szenvedték meg a háború őrületét. És végre méltóképpen emlékezhettek azokra az áldozatokra, szeretteikre, akik idegen földön kellett hogy harcoljanak és meghaljanak. Az ocsmány történelem elesettjeiként.

A Szabó Tamás tervezte kápolna megépítésének története is rendkívül hiteles, és persze személyes hangú. Ez nem is lehet másképp. Jómagam is megfordultam néhányszor abban az időben a Mészeg-hegyen, és mint a Fehérvár TV-nél külsősként dolgozó szerkesztő tudósíthattam a fejleményekről. Aztán elérkezett a nagy pillanat. Göncz Árpáddal, Takács Nándor római katolikus megyéspüspökkel, Bányai László református lelkipásztorral, Gyuricza Bélával. Emlékszem, a köztársasági elnök – nem törődvén testőrei túlbuzgó mozzanataival – készségesen állt mikrofonunk elé. Vagy ötezer ember volt jelen, mint ahogy azóta ez a kápolna a színhelye a január 12-i emléktűzgyújtásoknak és ökumenikus imádságoknak. Persze az oroszlánrészt vállaló Bobory Zoltánt ebben a történetben is érték igaztalan támadások, de ő jól tudja: „…Semmi más nem fontos, mint az, hogy Pákozdon, a Mészeg-hegyen áll a világ magyarságának egy kegyeleti, nemzeti zarándokhelye…” (32.) Az olvasó pedig megköszöni, hogy ez a kivételes történet most egy fontos kiadványban olvasható. (Vörösmarty Társaság, valamint Doni Bajtársi és Kegyeleti Szövetség-Vörösmarty Társaság, 2020.)