Csongor és Tünde újra, ezúttal Kápolnásnyéken

Mindenképpen örvendetesek ezek az események, és különösen jólesnek a járvány utáni napokban. Talán méltó és igazságos, hogy ebből az alkalomból szóljunk a magyar drámairodalom egyik legkiválóbb alkotásáról, melyet Katona József Bánk bánja és Madách Imre Tragédiája mellett szokás emlegetni. Tegyük persze hozzá, hogy ugyan valóban ez Vörösmarty Mihály legjobb és legismertebb színpadi alkotása, ám számtalan történelmi drámát is írt a korabeli romantika jegyében. És egy színháztörténeti adalék: 1937-ben Árpád ébredése című „előjátékát” mutatták be a Pesti Magyar Színház megnyitásának ünnepén.

A gazdag képszerűség a mondandó monumentális eleme

Most pedig előttem az asztalon egy könyvészeti ritkaság. A Csongor és Tündét ugyanis 1831-ben Fehérváron nyomtatták ki „Számmer Pál betűivel”, és a szerző neve így szerepel: Vörösmarty Mihál. (Persze ez „csak” hasonmás kiadás, annak köszönhetően, hogy Keresztury Dezső utószavával 1984-ben a Vörösmarty Mihály Megyei Könyvtár megjelentette.) Azt is tudjuk, Fejér megyében rengeteg intézmény vagy éppen a róla elnevezett társaság viseli a Szózat-költő nevét, és egyértelmű, hogy Szent István mellett neki van a legnagyobb kultusza errefelé. Arra is emlékezhetünk, hogy a nevét viselő színházban is a hatvanas évekbeli és a legutóbbi felújítás alkalmából is a Csongor és Tündét láthatta a közönség. Itt jegyzem meg, hogy más drámáit is érdemes lenne elővenni! (A Czillei és a Hunyadiak többször színpadra került a Nemzeti Színházban.) Azért is mondom ezt, hogy tulajdonképpen Vörösmarty volt az első olyan drámaírónk, aki művek sorával alapozta meg a történelmi drámát Magyar­országon.

A Csongor és Tünde persze kivétel abból a szempontból is, hogy nem történelmi dráma. A műnemi-műfaji meghatározottság tekintetében van is némi zavar körülötte, hiszen a népmesei elemekben is gazdag történetet egyesek drámai költeménynek vagy mesejátéknak titulálják. Többek között sokunk nagy mestere, Bécsy Tamás bizonyította kiváló elemzésében, hogy ez a mű is ízig-vérig dráma, mégpedig az általa fölállított drámamodellek közül kétszintes mű (és nem konfliktusos vagy középpontos), hiszen lényegében két világszint határán játszódik. (Ebben rokona Az ember tragédiájának is, és nem rokona a konfliktusos Bánk bánnak.) Ezek a minőségek ugyanakkor kétségtelenül nagy feladatot jelentenek a színpadi változatban is minden időben.

Sokan leírták már erről a műről, hogy egyetemes érvényű igazságokat tartalmaz, magas filozófiai szinten.

Emlegetik vele kapcsolatban a „tündérromantika” fogalmát is. Ezáltal kétségtelenül igazolható a túl- és e világ közötti feszültségnek a léte. S persze nem is történelmi dráma, ebből a szempontból lényegtelen, hogy témája a pogánynak nevezett kunok idejéből való. A középponti kérdés itt: a boldogságkeresés és az, hogy a boldogság hol és hogyan valósítható meg egyáltalán. Vörösmarty azt mutatja be, hogy Csongor hogyan halad célja felé, jelezve a főbb állomásokat, s közben igen fontos jelentőséget tulajdonítva az Éj monológjának.

Az is igaz, hogy a dráma alakjai nem hús-vér emberek, hanem „lírai képmások”. (Ez a kétszintes drámákban nem ritka jelenség.) A híres kezdő monológ, a „Minden országot bejártam…” kezdetű szöveg rögtön fölvázolja az alaphelyzet, a szituációt, ami minden dráma lényegéhez tartozik. Eddig Csongor folyton kereste, de nem találta meg a boldogságot. Ám nem csügged. „Nyugtalan vagyok magamban, / Örömömben, bánatomban, / s lelkem vágy szárnyára kél.” Nem sokkal később találkozik a folyton ármánykodó Miriggyel, a boszorkánnyal, aki a gonosz cselszövés képmása a műben. Szerepe végig jelentős lesz. Aztán az a jelenet, amelyben Tünde és Ilma beszélgetnek, s tisztázódik a fent már jelzett feszültség. Ilma szavaiból kiderül, hogy kik tartoznak egyik és másik szintre. Ilma mondja: „Asszonyom, tudod, hogy engem / E poros földről emeltél, / A magas tündér hazába. / S csak azért, hogy ott napestig / Csongor úrfiról beszéljek… / Itt nekem férjem maradt, / Akit Balgának neveznek.” S a két pár közötti különbség egyben a két világszint közötti különbséget is illusztrálja. Mindezek a nyelvben is megmutatkoznak: Ilmáé tele van egészséges, népi jellegű humorral, Tünde mondataira pedig a választékosabb „fentebb stíl” jellemző.

Érdemes érintenünk a három vándor alakját.

Nem vitás, a Fejedelem a hatalom, a Kalmár a pénz, a Tudós a tudományra épült harmónia jelképe. Közös vonásuk az érzelemnélküliség, és ily módon aligha jelenthetnek Csongor számára megoldást. Írónk így mutatja meg, mi nem lehet főhősének célja. Nem mellesleg ezzel Vörösmarty el is utasítja a merev klasszicista szemléletet, s egyértelműen a romanti­ka érzelemgazdag, az alkotó képzeletet is megvalósító útját járja.

Vörösmarty drámáiba gyak­ran önálló értékű művek épülnek be. Ugyanakkor az is igaz, hogy ezek szerves részei a történetnek, ám valami különösen fontos eszmeiséget állítanak a középpontba. Ebben a drámában az Éj-monológ tartozik ebbe a sorba. „Sötét és semmi valék, én valék, / Kietlen, csendes, lény nem lakta Éj, / És a világot szültem gyermekül…” A természet nagy, szervezett rendszerének születése is lehet ez a mozzanat. Az „első mozgató” elve érvényesül abban, hogy létrejött ez a rendszer. Aztán megindult az élet, „s ezer fejekkel játszott a nagy szörnyeteg…” Itt jelentkezik a drámában először a gazdag képszerűség mint a mondandó monumentális eleme. A szöveg második része már szorosabban kapcsolódik a boldogságkereséshez. S az ember boldogsága a Tündérvilágban érhető el – sugallja Vörösmarty.

És szó esik az ember számkivetettségéről és a „rövid gyö­nyörnek kurta éveiről”. A századokig tartó, irracionális boldogság helyett a sokkal valószerűbb s rövidebb földi gyönyöröket hangsúlyozza. Az író tehát szembenéz a világi élet végességével, és ebben nincs semmi pesszimizmus. A mű végkifejlete is ennek jegyében következik be. A manók megkötözik Csongort, de ezt azért teszik, hogy Tündéhez vigyék. A végén pedig az aranyalmafa alatt egymásra talál a két szerelmes, és megoldódik Balga és Ilma bonyodalma is.

Egyben ez a dráma Vörösmarty epikai-lírai-drámai pályájának is talán a legfontosabb pontja. Új korszakának előjele, a majdan beteljesült pálya kivételes pillanata. Mint ahogy így van ez a magyar dráma fejlődésének szempontjából is.