Fehérváron hallhattunk előadást a váci „természetes” múmiákról

Az a személyes tapasztalatom, hogy a legtöbb embert foglalkoztatja a halál gondolata, és minden, ami a vonzáskörzetébe tartozik: gyilkosságok, balesetek és halálesetek. Így nem csoda, hogy a váci múmiák története a tengerentúlt is meghódította, és világszerte ismertté vált. De hol is kezdődött? Hogyan került 264 koporsó éppen a váci templom kriptájába? Mi az oka, hogy természetes úton ily mértékben mumifikálódni tudtak? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekre igyekezett választ adni a közelmúltban Székesfehérváron Pap Ildikó antropológus, a Magyar Természettudományi Múzeum munkatársa.

A váci Fehérek templomát, mely nevét a domonkos szerzetesrend „fehér barátaitól” kapta, még 1699-ben kezdték el megépíteni. Az épülethez kripta is tartozott, de ezt csak jóval később, 1994-ben, a templom felújításakor fedezték fel, amikor véletlenül észrevették, hogy az egyik fal üreges, így kibontották és egy lefelé vezető lépcsőt találtak mögötte. Nem sokkal később a templomot elárasztották a kutatók és a szakemberek, akik ezt követően kétszer kéthetes feltáró munkát folytattak. Megállapították, hogy a 264 koporsóban ugyanennyi, természetes úton mumifikálódott test van, illetve egy osszáriumot is találtak, melyben további 46 egyén maradványai voltak.

– A múmiákról sokaknak az egyiptomi fáraók jutnak eszébe, azonban a mi történelmünk során is találkozhattunk már mumifikálódott maradványokkal, akár a Szent Jobb, József nádor vagy Széchenyi Pál esetében – kezdte előadását Pap Ildikó antropológus. Majd így folytatta: – Mi az oka annak, hogy ilyen „jó” állapotban meg tudtak maradni ezek a testek? Ez külső körülményeknek köszönhető. Gondoljunk csak bele Ötzi felfedezésébe, mely a rettentő hidegnek és a jégnek köszönhetően tudott megmaradni ilyen állapotban. Ugyanakkor a nagyon meleg is képes elősegíteni a természetes mumifikálódást, például a sivatag homokja, ami elszívja a nedvességet és az oxigént, előidézve ezzel a kiszáradást. A váci múmiák mumifikálódása is hasonló, külső környezeti hatásoknak köszönhető. A kriptában 8 és 11 Celsius-fok közötti hűvös és viszonylag száraz levegő volt, gyenge, de állandó szellőzéssel. Továbbá, a koporsók egymásra voltak rakva, fenyőfából készültek és a holttestek faforgácson feküdtek. Ez mind elősegítette a konzerválódási folyamatokat és a kiszáradást. Az itt feltárt testek 70%-a mumifikálódott, a legfelső koporsókban voltak a leginkább mumifikálódottak – mondta az antropológus.

A vizsgálatok alapján a személyek feltehetőleg 1647–1838 között éltek. Maga a feltárás és a vizsgálódás célja ezen egyének azonosítása, élettörténetük, betegségeik megismerése. Voltak köztük felnőttek, gyerekek, testvérek és házastársak egyaránt, jó néhánynak még a hivatá­sát is kiderítették. Utóbbi adatokat a koporsókon lévő rajzok, írások és a szinte teljesen épen maradt ruházataik is segítették. Ennek ellenére 99 egyént még ma sem sikerült azonosítaniuk. Illetve rájöttek, hogy akkoriban a tbc-fertőzés (tuberkulózis) széles körben elterjedt betegség volt. A holttestek többségében ugyanis fellelhető volt a fertőzés, több mint a negyedüknél a halál közvetlen oka is ennek tudható be. A tbc felismerése azért volt még a kutatók számára is nagyon meglepő, mert ráeszméltek, hogy már sokkal korábban elterjedt az emberekben, mint azt addig hitték.

Feltárásuk óta a világ megannyi részére eljutottak, és emberek milliói látogatnak az időszakos kiállításokra, hogy minél többet megtudjanak az akár 200-300 évvel ezelőtt élt személyekről.