Látomás, rémisztő jóslat látványa a székesfehérvári Antigoné-előadás

Kortárs színház, dehogy kétezer-ötszáz éves! Katonai, tábori színházakban kellene játszani ezt az előadást, s díszes, uralkodóknak tetsző termekben. Az összes nyelven. Ehhez képest – no, de ezt nincs kinek felróni, s mi, itteniek jól járunk vele – Székesfehérváron, a Vörösmarty Színház emeletén, a Kozák András Stúdióban vitte színre Nagy Péter Szophoklész Antigonéját, Csiky Gergely fordításában.

A játszó- és nézőtér szerkezete rendhagyó. A nézőtér jobb és bal oldala között, mint egy mai rockbanda szuperkoncertjén, kifutó fut végig. Természetesen ez a „kifutó”, nevezhetjük előszínpadnak is, a színpadból, annak közepétől indul ki. A széksorok nem egészen szembenéznek a színpaddal, hanem ferdén állnak, így a közönség egyaránt látja a teljes színpadot, a „kifutót”, s látja még a szemben, a túloldalon helyet foglaló hozzá hasonlókat is.

A polisz, a városállam, hazánk ügyeit együtt intézzük, mind részesei vagyunk az egésznek. Persze nem Fejérben vagyunk, nem is Thébában, ahol az írott dráma történik, s nem is kicsit tőlünk keletre, egy határral arrébb, ahol máshogy kerekednek a betűk. Nincsen konkrét helyszíne Nagy Péter rendezésének. Egy háború, egy polgárháború után vagyunk valahol. Valaminek a szélén. Egy végső határon. Valaminek a végén és kezdetén. A harc az előbb ért véget. Kreón, a király ruhája, arca még poros, piszkos. Talán csak egy nap, sőt annyi se múlt el a háború eldőlte óta. Győztesek nem látszanak, csak az agyonvert világ.

A „kifutó” végén kidőlt, önmagát már csak alig-alig tartó rozsdás, rút kandeláber. Rajta világítótest és hangosbeszélő. A „kifutóra” merőleges színpadrész mögött házmaradék áll. Itt él a király, innen uralkodik. Trónja pazar: koszos, zöld, műanyag kerti szék. Az utolsó megmaradt ülőalkalmatosság. A ház ajtaját kopott szőnyeg takarja. Az ablak csak egy kivágás, nem mutatja jólét nyomait. Redőny, spaletta, üveg ha volt is benne, az itteniek tán azt se tudják, mi az. A házfalon vakolat híre-hamva semmi, a díszítőelem két elhasznált zászló – az egyiken a városállam színei, a másikon a gyász feketéje –, s fájó golyónyomok. Ezek a golyó ütötte rések pislákoló fényt mutatnak. Van bent valami. 

Ha ugyanis – az ókori görög tragédiákra jellemző – kar, illetve annak vezetője moralizáló szavainak alátámasztást remél, felemeli a felfelé nyíló, garázskapura emlékeztető harmonikaajtót, s megjelenik egy háromfős zenekar. Egy szaxofonos, egy ütőhangszeres, egy nagybőgős. Gyönyörűséges hangszerek. A zenészek makulátlanul elegánsak. A tér teljessége elhanyagolt benyomást kelt, szemétkupacok maradékai mindenütt; eldobott flakon, zsebkendő, csomagolóanyag. Hja, mint az utcán manapság szinte akárhol. A játszók által megtestesített többi szereplő szakadt, lyukas, praktikus mai ruhákban van. (Díszlet- és jelmeztervező: Vereckei Rita.) Háború volt, ők a túlélők. Hol van még a kiöltözés ideje?! Az elegáns zenészek, s némiképp a karvezető így egy másik kor, egy másik élet, egy másik lehetőség fennkölt kultúráját reprezentálják, amikor időről időre megpillanthatjuk őket.

Volt itt, a színrevitel valóságában élet, emberi civilizáció, csak azt a ki tudja miben hívő emberek – az ég és föld ura Zeuszban, az alvilág ura Hadészben? – szétbarmolták. Most, a háború után, meghozza első döntését az uralkodó, miszerint senki sem temetheti el a város ellen forduló, testvérét, Eteoklészt meggyilkoló, s ugyanazon pillanatban testvére által meggyilkolt Polüneikészt. A fivérek Antigoné és Iszméné testvérei is voltak. Mindannyian Oidipusz gyermekei. S persze lesz, aki megszegi a földi parancsot, mert szíve szerint, s ami egy, az isteni, az örök szabály szerint cselekszik. Ám nem meséljük tovább a görög mitológiát, nem mondjuk el a kötelező irodalom történetét. Látomás, hihető, rémisztő jóslat látványa a székesfehérvári Antigoné-előadás. Temetnénk a gondolatot, hogy valóság lehet belőle.

Játsszák: Molnár G. Nóra – Antigoné, Varga Lili – Iszméné, Varga Mária – Karvezető, Sághy Tamás – Kreón, Andrássy Máté – Őr, Kovács Tamás – Haimón, Derzsi János – Teiresziász, Kricsár Kamill – Hírmondó, Varga Gabriella – Eurüdiké, Kádas József – Szolga.