Kapocs az elmúlt évszázadok embereihez: Interjú Szima Viktóriával

Szima Viktória neve nem ismeretlen a fehérvári közönség előtt, hiszen a Fekete Sas Patikamúzeumban és az Új Magyar Képtárban is mesélt már „szoknyás” gyógyítókról, boszorkányokról, régi betegségekről, nagy megyei járványokról, egykori gyógyítási módokról. Tőle tudjuk, hogy a frászkarika az epilepszia kivédésére szolgáló tészta-koszorú, hogy bikaepe, ezerlábú, földigiliszta, medvezsír, sőt valódi múmiapor is kerülhetett a régi idők patikáinak polcaira, vagy hogy az utolsó nagy pestisjárvány idején Székesfehérvár rendeletet alkotott, miszerint csakis a Meller-féle patikából (a Fekete Sas elődje) szerezhetők be a pestis elleni gyógyszerek.

Az iratok beszélnek

Talán már ebből a felsorolásból is kitűnik, hogy elsősorban az egészségügy története iránt érdeklődik, ezt a területet kutatja, főként a megyei levéltárban fellelhető anyagok felhasználásával. Izgalmasan hangzik, főként, ha belegondolunk, milyen lehet visszautazni egy évszázadot, vagy még többet az időben a régi, cirkalmas betűkkel íródott iratok, dokumentumok segítségével. A valóságban a kutatás azonban sokszor egyhangú, nem mindig sikeres, sőt néha kifejezetten zsákutcába visz. De kanyarodjunk vissza az elejére: hogy jut eszébe egy fiatal, csinos lánynak a pincében „porosodni”?

- Mielőtt levéltáros lettem, múzeumos voltam és a „poros” tárgyaktól a „poros” iratokig csak egy lépés vezet – nevetett Viktória. – Viszont nagy különbség a kettő között, hogy míg a tárgyak nem beszélnek és nem faggathatók – sok esetben alig tudható róluk valami - addig az iratokból sokkal több minden kiderül még akkor is, ha nem felejthetjük el, hogy régen is létezett történelemhamisítás, vagyis amit valamikor leírt egy bizonyos ember, nem biztos, hogy úgy is volt! – árulta el, majd hozzátette, mindig is érdekelte a művelődéstörténet, illetve a régi emberek mindennapjai, történetei, netán egy-egy világtörténelmi esemény szűkebb pátriánkra – Fejér megyére, Székesfehérvárra – gyakorolt hatása. Ám mivel az iskolában főként politika- és gazdaságtörténeti szempontból tanítják a történelmet, ezekről nagyon keveset, vagy egyáltalán nem hallani az órákon. Megismerésükhöz viszont jó kiindulópont a levéltár. 

Az építészettől a művelődéstörténetig

Szima Viktória műtárgyak iránti tisztelete, a hozzájuk való kötődés a kisnemesi gyökerekkel bíró, de a háború után elszegényedő nagyszülőktől jön, akiknek lakásában azonban annyi megmaradt a régi festményekből, vadállati trófeákból, könyvekből és bútorokból, hogy hatással legyenek az érdeklődési körére. Bár erre csak később jött rá. – Mivel a családban inkább az építészet volt erősen jelen, én is ebbe az irányba indultam és csak az egyetemen jöttem rá – részben talán az elméleti matematika tantárgynak köszönhetően -, hogy az építészet mégsem nekem való. Ekkor került előtérbe a művészet-, illetve a művelődéstörténet. Arra pedig a tanulmányaim alatt jöttem rá, hogy múzeumban szeretnék dolgozni – mesélte Viktória, akinek sikerült bekerülnie a Szent István Király Múzeumba, majd 2017-ben innen ment át a Magyar Nemzeti Levéltár Fejér Megyei Levéltárába.

A kutatás persze nem a mindennapok munkájához tartozik, bár egy ilyen helyen „ajánlott”. Munkaidőben ügyfélszolgálatos, vagyis „régebbi” közigazgatási iratok alapján szolgáltat kérésre adatokat például építési-, használatbavételi- és bontási engedélyek, műszaki tervdokumentációkkal kapcsolatban. A régi jelen esetben azért szerepel idézőjelben, mert ahogy Viktória megjegyezte, egy levéltárban a 20-30 éves iratok nem számítanak korosnak, a régi valahol száz éven felül kezdődik. A Fejér megyei levéltár legrégebbi dokumentuma egyébként egy 1234-ben keletkezett oklevél. Amúgy kéttenyérnyi – ma azt mondanánk, sajtpapír - nagyságú irat, olyan apró és cirkalmas betűkkel sűrűn teleírva, hogy nagyító alatt is nehéz lehetett kiolvasni a tartalmát (az ELTE egyik szakemberének sikerült). 

A Fekte Sas történetírója

Szima Viktória egészségügytörténeti érdeklődése szintén a tanulmányaira vezethető vissza: egy beadandó dolgozat kapcsán a Fekete Sas Patikamúzeum történetével akart foglalkozni. Ám abban az időben, mint kiderült, nem létezett semmilyen ilyen jellegű tanulmány, addig csak művészettörténeti, iparművészeti szempontból foglalkoztak a patikával. Néhány évvel később aztán ő pótolta ezt a hiányosságot. A dolgozatot végül a Rákóczi-kor egészségügyi helyzetéről írta. – Írás közben gyúlt fényesség a fejemben, ekkor jöttem rá, hogy az egészségügy olyan terület, amelyen keresztül a leginkább kapcsolódhatok az egykor élt emberekhez. Ők is féltek a járványoktól, a fájdalomtól, keresték a gyógymódokat, a hatásos gyógyszereket. És miközben az ember például gyógyszerészettörténettel foglalkozik, a gyermeki kíváncsiság is megszólal benne: tényleg voltak a régi patikákban piócák? Csináltak állatokból különféle szereket? És így tovább – mesélte.

Minden mindennel összefügg

Kérdései megválaszolására aztán az élet lehetőséget is adott neki: egy évig helyettesítőként a Fekete Sas Patikamúzeumban dolgozhatott, ahol belevetette magát a kutatásba, így az is kiderült, a Fejér megyei egészségügy történetéről viszonylag keveset tudunk. Ez egyben azt is jelenti, hogy ezen a téren viszonylag könnyű újdonságokat találni, nagy felfedezéseket tenni. Ahhoz azonban, hogy megyénket el lehessen helyezni az ország orvostörténeti, gyógyszerészettörténeti térképén és meg lehessen határozni, milyen értékű tevékenység folyt errefelé, még sokat kell kutatni. A vonatkozó dokumentumok kutatását nem csak az nehezíti, hogy nem minden irat maradt fenn, de az is, hogy a dokumentumok egy része – a közigazgatás aktuális nyelvének megfelelően – latinul, később németül íródott. És persze az sem árt, ha az embernek a válaszok kereséséhez átfogó ismeretei vannak, hisz ez esetben is igaz, hogy a dolgok összefüggenek. Az 1831-es kolerajárvány idején alakult kolerabizottságok feljegyzései, az alispáni iratokban szereplő oltásra vonatkozó adatok, a Fekete Sasban árult gyógyszerek listája rengeteg olyan információt tartalmaznak, amelyekből már következtetéseket is lehet levonni például az említett járványra, illetve annak kezelésére vonatkozóan. 

- Orvosi, gyógyszerészi előképzettség nem feltétlenül kell az egészségügy, vagy a gyógyszerészet történetének kutatásához, bár nyilván az ideális kutató nem csak ki tudja olvasni mondjuk egy gyógyszer nevét, de ismeri is az összetevőit, vagy a hatásmechanizmusát. Ám belőlük kevés van. A szakmatörténetet többségében történészek kutatják. A nyelvismeret persze nem árt, főként a külföldi szakirodalom olvasásához, de aki csak az általános nyelvet beszéli, az a szakzsargont nem fogja érteni. Bizonyos esetekben tehát „konzíliumot” kell tartani – mondta.

Stanczamanca a fiókban

Szima Viktóriának nem csak jelentős kutatásai, de legnagyobb heuréka élménye is a Fekete Sashoz kötődik. A fiókfeliratok restaurálásakor sikerült az egyik feliratot megfejteni, ami nem is annyira egyszerű, mint gondolnánk. Ennek köszönhetően derült ki, hogy az egyik rekesz stanczamancát rejtett. Ez pedig nem más, mint egy 16-20 centiméteres gyíkocska, amelynek porrá zúzott teste vérbőséget okoz, ezért potenciaproblémákra is használták. Ez is alátámasztja a Viktória által mondottakat: a 17-19. század emberének is voltak hozzánk hasonló problémái.

És hogy mi a jövő, merre tovább? Szívesen foglalkozna piócaterápiával, annak történetével, hiszen ez csak az utóbbi néhány évtizedben szorult ki az orvoslásból és ment át a természetgyógyászat körébe, ám korábban bevett orvosi gyakorlat volt bizonyos betegségekben történő alkalmazása. Ki ne emlékezne az Indul a bakterház című fim híres jelenetére, amelyben az az ágyban szenvedő másnapos bakter azt nyöszörgi: „Nem segít itt már csak a piócásember!”